„[A nyugati társadalom] kis körökben megvalósuló, biztosított és kölcsönös személyes szolgáltatásoknak, kötelezettségeknek, jogoknak és szabadságoknak a sokaságában élt. (…) A társadalomfejlődésnek ez a szabadság kis köreire felépített és a szabadság felé haladó jellege a középkorban és újkorban nyugatról keletre haladva csökken”.
Az idézet Bibó Istvántól származik, aki talán egy személyben volt a népi és urbánus tábort összekötő értelmiségiek képviselője, és az idézet tárgya a klasszikus (és nem a modern!) Nyugatot naggyá tevő polgári kezdeményezés, a civil felelősség hangsúlyozása.
A jelenlegi, NGO-k (nem kormányzati szervezetek) és a nép által választott kormány harcának tükrében talán meglepheti olvasóimat, ám tény: a civil felelősség, a civil társadalom fontos konzervatív érték.
A civil társadalom ugyanis az, amely megadja a szervezetek alapításának eszközét.
A helyiek, civilek által kezdeményezett szervezetek pedig a szabadság és az egyenlőség egyensúlyozásának kulcsai a demokráciákban: ezek segítik, hogy a polgár érett, felelős ember legyen, ne pedig nagyra nőtt gyerek, aki állami gondozást igényel minden tekintetben.
Ezt a mentalitást írta le úgy Alexis de Tocqueville konzervatív klasszikusában, hogy míg Amerikában ha kidőlt egy fa az útra, a helyi lakosok feldarabolták és elszállították, addig a forradalmi, „felvilágosult” Franciaországban a parasztok arra vártak, hogy majd az állam (divatos szóval a „dadusállam”) eltávolítja azt.
Amerikában egyesek ma is képviselnek fontos nyugati értékeket: Trump körei és a Teapárt, szemben a progresszív diktatúrával. Ám Franciaország máig megtagadja azokat. Jelenleg Emmanuel Macron gondolja, hogy jobban tudja, mire van szüksége Varsónak és Budapestnek. Viselkedésében nemcsak az alaptalan francia gőg, de a kényszeres központi irányítás, az avítt birodalmi gondolkodás tévedése is tükröződik.
Civil és álcivil között ugyanis egyetlen fontos kritérium tesz különbséget, amit az álcivileket ajnározó progresszív sajtó rendre elfelejt. A valódi civil a lokalitás fontos elvét ülteti gyakorlatba; az álcivil pedig egy külföldről, messzi helyről, New Yorkból vagy éppen Brüsszelből kapott utópisztikus direktívát valósít meg lelkes janicsárként.
A lokalitás, illetve a globális, önjelölt világmegváltás programját űző víziók közötti különbséget remekül érzékeltette a szocializmus kérlelhetetlen kritikusa, F. A. Hayek közgazdász. A Reagant és Thatchert inspiráló Hayek 1945-ben írta le a központi irányítást támadó esszéjét, amelynek lényege: „Minden tudás lokális.”
Tétele, hogy a tudományos ismereteken kívül léteznek „rendezetlen ismeretek” is, amelyek semmiképp sem részei az általános elvek tudományának. „Ez pedig az adott idő és helyi körülményeinek ismerete.” Tömören lefordítva: ott és akkor jobban tudni, mi a dolgok állása, mint valahonnan máshonnan és általában nézve.
Aktuális értelemben: a helyi érdekeket képviselő valódi magyar civilek jobban tudják, mi kell Magyarországnak, mint Brüsszel vagy Soros György, ugyanis nem tankönyvből okosodtak például a migráció kérdéséről, hanem birtokában vannak a helyi, „rendezetlen ismereteknek”.
Lukács György, a szocialista racionalizmus bajnoka ezt a megfoghatatlan tudást az ész trónfosztásának nevezte, Szabó Dezső népi írót ragadva ki torz példaként. Pedig a népiek, még akkor is, ha a lokalitás elvén túl lényegében köszönőviszonyban sem voltak Hayekkal, illetve a hayeki elveket idehaza akkoriban képviselő Cobden-körrel, igenis autentikusan képviselték a lokális kezdeményezés elvét, ellentétben a szocializmussal.
Hiszen a szocializmus, amely megtaposta Bibó eszméit, semmifajta lokális kezdeményezést nem valósított meg. Bizonyos értelemben illusztrálja a globális, központi irányítás csődjét: lehet, hogy Moszkvában jó ötletnek tűnt a gyapot vetése Magyarországon a szovjet érdekek szolgálatában, ám a szentesi paraszt valószínűleg jobban tudta már akkor is, hogy mi a dolgok objektív állása, azaz terem-e gyapot Szentesen. A lokalitás igaza bizonyosodott be a globális irányítás felett.
Jómagam több évet önkénteskedtem különböző, főleg egyházi körökhöz köthető civil szervezetekben, és jelenleg is tagja vagyok többnek. Pontosan ismerem a valódi nem kormányzati szervek fontos szerepét a társadalomban: azok nélkül nem lehetne helyi szinten megoldani társadalmi problémákat, és a lokális ügyek intézése elveszne a végeláthatatlan bürokrácia útvesztőiben. Azonban volt alkalmam a modern, progresszív Nyugatról pénzelt álcivilek működésébe is belelátni, hiszen az általánosan civileknek szervezett eseményeken mind a kettő – lokális civil és globalista álcivil egyaránt – megjelenik.
Néhány személyes élményemet szívesen megosztom. Két éve olasz „civilek”, akik deklaráltan marxistának tartották magukat, migránsok szabad utaztatására szerveztek programot Magyarországon. Amikor felhívtam a figyelmüket arra, hogy ezt a magyar nép mérsékelten kívánja, a válasz az volt, hogy akkor a magyarok tévednek. Hogy a nép mit akar, nem számít: megjött a globális direktíva, ők pedig lelkesen teljesítenek.
Egy macedón újságíróval éppen idén nyáron volt alkalmam beszélgetni. Mint elmondta, szereti a szólásszabadságot. Azt mondtam, én is, és megkértem, nevezzen meg egy országot, ahol szerinte teljes a szólásszabadság. Ő erre Németországot hozta fel: azt a Németországot, ahol a bevándorlók antiszemitizmusáról szóló közszolgálati dokumentumfilmet letiltatták. Összehasonlításképpen: a nekem ugyanerről a hollandiai viszonylatban szóló riportomat egymásra licitálva idézte a hazai sajtó. Amikor felhoztam neki a bevándorlók antiszemitizmusát, a válasza ez volt: „Igen, de az nem számít.”
Ám mint hamar kisült, a macedón álcivil számára a szólásszabadság definíciója nem a szabad beszéd (lásd: szólás és szabadság), hanem „a reakciós kormányzat kritikája”. Megkérdeztem: ezek szerint ezt nem tehette meg Macedóniában? Válasz: de igen, csak nem kapott érte jó fizetést, elnyomták őt. Íme tehát a szólásszabadság modern definíciója „újbeszélül”: megfizetett progresszív propaganda.
Felfogásukban a „civil társadalom” nem a lokális problémák polgári kezdeményezésen keresztül történő megoldását jelenti, hanem egyszerűen azt, hogy a külföldi progresszív agendát a demokrácia játékszabályait megkerülve nem kormányzati tényezőkön keresztül valósítják meg.
A baloldal elfordult a néptől, az egyszerű néptől, vagyis a gálya alatt a víztől, hogy Petőfit parafrazáljam. Az európai szocializmus már meg sem kísérli visszaszerezni őket. Az eddig dédelgetett munkásosztályból lettek most az ordenáré nácik, a populisták, a bunkók. Baloldali portálok olyan kéjjel idézték, hogy a Fidesz támogatottsága magas a kevéssé iskolázott emberek között, mintha nem a baloldalnak kellene képviselnie ugyanezeket az embereket!
Ilyen fokú egészségtelen elitizmust és gőgös imperializmust még az ancien régime legarchaikusabb napjaiban sem látott európai közéletünk. A lokalitás elve szemben áll a New Yorkból és Brüsszelből erőltetett globális utópiával. A helyiek, a nép fiai nem kérnek az önjelölt messiásokból. Az ország valós helyzetét, a nép valós igényeit nem Brüsszel, hanem a Viharsarok, az „ismeretlen Magyarország elsodort falvai” ismerik.
A nép akaratával szemben álló, globális utópiákat képviselő, külföldről finanszírozott álcivilek pedig nem a civil szféra értékeit hozzák el, hanem éppen azokkal szemben cselekszenek: a lokális kezdeményezések helyett külföldi direktívákat teljesítenek. A valódi civil körök fontos elemei egy demokráciának. (Gondoljunk csak a polgári körökre!)
De egy New York-i milliárdos által találomra kiszemelt globális utópiát megvalósító, a saját lábukon egyébként éppen a helyi, civil támogatás hiányában (!) megállni képtelen álcivilek nem ezeket az értékeket képviselik. A minimum, hogy ezek a szervek, a külföldi szolgaság kis körei képesek legyenek elszámolni tevékenységük idegen finanszírozóival. Érdemes észben tartaniuk Petőfinek, a nép egyszerű fiának sorait „örök tanulságul”: „Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!”
A szerző történész