Önfeledt diadalmámorban úszik az ellenzék, amiért – gondolják – Orbán Viktor végre egyszer vereséget szenvedett. Igaz, nem tőlük, erre a közeljövőben saját megmondóembereik szerint sincs nagyon reményük, hanem az európai politikai elfekvő következő ötévi nyugodalmas pótcselekvése érdekében helyezkedő, különböző színű, de egyként liberális politikusoktól.
Egy vicces eljárásban, amelyben a „jogállamiságot fenyegető rendszerszintű veszélyt” színtiszta politikai módszerekkel próbálták igazolni. A saját tagpártjukat meghazudtoló néppárti képviselők is politikai érveléssel mentegetik magukat, hogy tudniillik Orbán Viktor nem volt hajlandó kompromisszumot kötni.
Mintha a jog érvényesülése ugyanúgy bazári alku tárgya lenne, mint mondjuk megegyezni egy bizottsági elnök személyéről.
S hogy még viccesebb legyen az egész, másrészt azt is mondogatják gyakorta, hogy „az uniós alapértékekben nem lehet kompromisszumot kötni”. Amely alapértékek persze, ha nem akarunk parttalan ideológiai viták mocsarába beleveszni, megint csak jogi természetűek, emberjogi chartákban rögzített, nemzetközi bíróságokon kikényszeríthető normák.
Amelyek érvényre juttatásához Európai Parlament-szerű gittegyletekre a legkevésbé van szükség; felkészült, elhivatott és jó esetben pártatlan bírák hoznak róla gyakorta súlyos pénzbírságokkal is nyomatékosított ítéletet.
Fizetünk mi is alkalmasint, mint a katonatiszt, akár a bűnözők elégtelennek ítélt börtön-komfortfokozata miatt is. Ennyire mélyrehatóan őrködnek arra hivatott szervezetek a jogállamiság rendszerszintű működése fölött.
S hogy a történet abszurditása a maga teljességében nyilvánvalóvá váljon, az európai értékek kérlelhetetlen önjelölt őrei azt is elárulták, milyen kompromisszumot kellett volna kötni azon értékek körében, amelyekben amúgy nincs kompromisszum. A Soros-egyetem és a Soros-szervezetek működésének akadálymentesítése.
Ennyi az európai értékek esszenciája, amiben nincs kompromisszum. Jól figyeljük meg, amerikai érdekeltségű intézmények működési komfortjának biztosítása a beugró a jogállamiság meg az európai értékek fennkölt klubjába. Ami konkrétan annyit jelent, hogy tilos a hasonló külhoni intézmények működését az Egyesült Államokban szabályozó normákat Európa keleti végein alkalmazni. Quod licet Iovi… – ismerjük a kettős mérce történelmi patinájú megfogalmazását.
Hogy a jogállam Magyarországon jogi szempontból nem forog veszélyben (másképp meg nem is foroghat), az – szándékolatlanul – az Európai Néppárt köpönyeget fordított frakcióvezetőjének szavaiból is kiviláglik, amikor kompromisszumképtelenséget vet Orbán Viktor szemére. Bezzeg korábban még az alkotmányt is hajlandó volt módosítani az Európai Bizottság kifogásai miatt!
Hát persze, mert a bizottsági szakértők jogi érvekkel meggyőzték arról (vagy okkal tarthatott attól, hogy majd az Európai Bíróság fogja ezt tenni), hogy a jogállamiság rendszerszerű érvényesüléséhez akár az alkotmány korrekciójára is szükség lehet.
Az EP-vita ellenben senkit semmiről nem győzött meg, hiszen nem is az volt a célja. Kampánynyitó színielőadás nézői lehettünk, amely műfaj kevéssé alkalmas az egymás érveit mérlegelő elmélyült eszmecserére.
Ahogy Kugyela Tamás, az Index jegyzetírója lényeglátón rámutat: a jelentés a külföldi politikusoknak tálcán kínálja a lehetőséget, hogy látványosan és mindenféle kockázat nélkül kiálljanak a saját értékeik mellett. Egy holland politikus, amikor Orbán Viktor ellen emeli föl a szavát, valójában Geert Wilders ellen kampányol, egy francia Marine Le Pen ellen, egy lengyel Jaroslaw Kaczynski ellen, egy német a jobboldali AfD vagy a bajor keresztényszociális CSU ellen.
És ebben a műfajban a gyanútlanul tapsikoló hazai ellenzéki politikusok egy olcsó sikerélmény utáni áhítozásuk miatt alaposan mellélőttek. A kampányelőadás Strasbourgban került színre, de mindenki hazajátszott. Orbán Viktor is természetesen. Csak ő a két és fél milliós táborának, a kisebb-nagyobb ellenzéki formációk meg együtt is kevesebbnek. És Orbán Viktor nagyon is végiggondolta, hogy a tábora mit vár el tőle, míg ezt a másik oldalon csak a DK tette meg – nekik ugyanis mindegy, cél a masszív 5,1 százalék, oszt’ jó napot.
A többieknek viszont, akik állítólag a bizonytalanok voksaira hajtanak, talán érdemes lett volna elgondolkodniuk azon, hogy e rebellis lelkületű országban hoz-e a konyhára eleget a nyilvános labanckodás? Mert lehet, hogy sokak kritikusak a kormánnyal szemben, de az elvakult Niedermüller-fanokon kívül nem nagyon érezni tömegigényt arra, hogy belügyeinket külhatalmak oldják meg.
A rövidlátó módon örömködő ellenzéki politikusok azt hiszik – s ennek hangot is adnak –, hogy Orbán Viktor óvatlanul beleszaladt a kifent késekbe. Pedig dehogy. Nagyon-nagyon alábecsülik Orbán intellektusát, retorikai, lélektani és taktikai érzékét azok, akik így vélekednek. Mint tanult jogász és gyakorlott debatter, kristálytisztán látta, mit eredményeznek az olyan mondatai, mint „az önök véleményét a hozzászólásom nem fogja megváltoztatni” vagy „önök azt hiszik, jobban tudják, mi kell a magyar népnek, mint maguk a magyar emberek”. Ezek a „captatio benevolentiae” legkevésbé alkalmas eszközei.
Nem is az volt a céljuk. Mert feltehetőleg már nem volt kinek a jóindulatát maga felé fordítani. Orbán Viktornak bizonyára volt tudomása arról, hogy a színielőadás többi résztvevői, ideértve a „testvérpártokat” (hahaha!) is, milyen szerepet fognak játszani, így nem is próbált „kompromisszumkésznek” látszani.
Ha netán azt teszi – na akkor lett volna idehaza vad ellenzéki indiántánc. Hogy legyőzték, megfutamodott, gyengének bizonyult. És a híveinek egy része feltehetőleg így is gondolta volna.
Így viszont a stabil tábor szemében ő az erkölcsi győztes, akit csak nemtelen eszközökkel tudtak letiporni. Amúgy tényleg: eltekintve a vonuló gárdistáktól meg az antiszemitizmustól és a Sargentini-jelentés egyéb röhejes állításaitól, ki hallott már olyat, hogy a tartózkodó szavazat olyan, mintha a leadója ott sem lett volna? S ki is döntött erről így?
Bizony, a néppárti parlamenti elnök, Antonio Tajani. Ha másból nem, Orbán Viktor ebből is tudhatta, hogy „veszíteni” fog, s ennek megfelelően viselkedett. Ismét Kugyela szavait idézve: Orbán Viktor álmodni sem tudna szebb felállásról. Politikai viselkedésének a lényege, hogy nem elkerülni próbálja a konfliktusokat, hanem aktívan keresi őket.
Mert egy konfliktusban öltheti magára azt a szerepet, amit a legjobban szeret és amiben a legnagyobb gyakorlata van: a szabadságharcos szerepét.
S végül egy pár szót Weberről, Tajaniról meg a többiekről. Olyan nagyon ne nehezteljünk rájuk. A színházi dramaturgia feltehetően most ezt tette lehetővé számukra. Weber bizottsági elnök akar lenni, s lássuk be, mennyivel jobb bizottsági elnök lenne Junckernél vagy Barrosónál.
Ehhez a poszthoz azonban csak a Sargentini- és Verhofstadt-félékkel való alkukon keresztül vezet út. Na, őneki nagy szüksége lesz a „captatio benevolentiae”-re. Mindközönségesen szólva hízelegnie kell az ellenfeleknek is. Orbán Viktor nagyon-nagyon a begyében van a távozófélben lévő liberális politikai elitnek, persze méltán.
Ha Weber hozzásegíti őket Orbán Viktor akár szimbolikus legyőzéséhez (mert lássuk be, minden habverés ellenére az egésznek sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja), az alkualap lehet.
Nem mintha a liberális tábor olyan korlátolt lenne, hogy ne látná, mire megy ki a játék – de hát ők is csak hazafelé játszanak, s a holland, francia vagy német balliberális közönség a maga híresen tárgyilagos és sokszínű sajtójának köszönhetően már messze nem vesz észre ilyen finomságokat. Ezért aztán az Orbán–Sargentini-kézfogásban akár lehet egy kis emberi őszinteség is.
Azon meg végképp nem volnék meglepődve, ha Manfred Weber és Orbán Viktor a jól végzett munkát követően jó hangulatban elemezné a jövő eshetőségeit és teendőit.
A szerző újságíró