Kísérleti nukleáris robbantás hatása alatt áll a nyilvánosság. A liberális-baloldali (most éppen ellenzéki) média szinte összes szereplője egymással versengve naphosszat lakájmédiázza, pártlapozza, agitpropozza, verőlegényezi, zsdanovozza vagy éppen Ungarische Beobachterezi lapunkat. Úgy tűnik, nem egy lampionos kerti partira toppantunk be.
Eddig tehát a fentiek szerint írtak le bennünket. Most meg az a bajuk, hogy beszélünk ellenzéki nyelven is.
Szakács Árpád kollégám Kinek a kulturális diktatúrája? című, az állami mecenatúra elosztásáról szóló cikksorozata beleütközött balliberális felebarátaink féltve őrzött privilégiumainak falába. A toleranciakultusz olimpikonjai kizárólag a nekik megfelelő véleményeket tolerálják. Ők ugyanis addig liberálisok, ameddig igazolva látják saját előítéletességeiket.
Most viszont, hogy a kulturális élet financiális visszásságai a felszínre kerültek, már nem is olyan remek dolog a sajtószabadság és a gondolatszabadság. A vitát nyomban meg is lehetne spórolni, ha betiltanák mindkettőt. De miután ez egyelőre nem megoldható, ezért a liberális nemzetközi sajtót, sőt németországi hírügynökségeket is riadóztattak egy magyar napilapban megjelent véleménycikk ellen.
Abszurd, amit műveltek.
Az abszurd mentalitásnak vannak irodalmi előképei is. Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin Párizsban 1973 decemberében megjelenteti korszakos művét, A Gulag szigetcsoportot. Ám a szocialisták szemében az antikommunizmus egy szégyenletes betegség, Szolzsenyicin irodalmi rendszerkritikája és átfogó leírása pedig reakciós gondolkodásmód, szovjetellenes kampány.
A Témoignage Chrétien a következő szavakkal támadja Szolzsenyicint és Andrej Szaharovot: „Hogy szabadon hangoztathatnak mindenféle általuk kedvelt reakciós ostobaságot, az a mi a tolerancia nevében tett fogadalmunknak köszönhető. De nagyon kérem, a baloldalon ne kiáltsuk együtt mindenféle antikommunista falkával, hogy bennük nagylelkűség, nemesség vagy igazság rejlik.” (1973. december 20.)
Egy olyan emberről írtak és beszéltek így, aki egy ártalmatlan magánlevél miatt tizenegy évet töltött börtönökben, kényszermunkatáborokban, majd pedig közép-ázsiai száműzetésben!
Amikor Szolzsenyicin a gulágon senyvedett, 12 millió deportált sorsában osztozott. Kimutatta: a koncentrációs táborok megjelenése Lenintől számítandó, már 1918-ban létrehoztak ilyeneket. Ezek a sajtóértelmiség számára újabb elviselhetetlen tények, amiket el kell hallgatni.
Az állampolgárságától megfosztott, hazájából kiutasított orosz humanista 1975 januárjában Párizson is átutazik. A francia sajtó leereszkedő stílusa és pökhendisége nem ismer határokat: „A kiválóság kinézete nyugtalanító. Noha jól mosdott és borotvált, akkor is a mesékben olvasott muzsik gyanús fajtájának látszik, az arcán lévő vésett barázdák olyan majomszerű kinézetet kölcsönöznek neki, mint amilyen azoknak a szomorú csimpánzoknak van, akik a vasárnapi látogatók járását figyelik.” (L’Unité, 1975. január 24.)
Noha Joszif Sztálin halott, ebben az időszakban a Szovjetunióban még mindig kétezer munkatábor működik. Ötmillió bebörtönzöttből húszezer hal meg minden évben az embertelen hideg, az éhezés, a betegségek és az őrök kegyetlenkedései következtében.
Ám a párizsi Saint-Germain-des-Prés-ben, a francia entellektüelek szellemi, művészeti központjában Szolzsenyicinnek nincs sikere, a gulág hullahegyei pedig nem hatják meg a nyugati értelmiséget. Alekszandr Szolzsenyicin a rabságból került a szabad világba, amely nem értette meg őt, és gonosz módon csúfot űzött szenvedéseiből. Lekezelő cikkekkel fogadják és előítéletes beszélgetőműsorokba hívják be, míg végül Amerikában telepedik le.
Lapunk cikksorozatát a komplett balliberális média nem érti meg, zsigeri reakciója a kirekesztés, ami kétségtelenül nem igényel különösebb intellektuális erőfeszítést, ám lassacskán odavezet, ahol már fogoly a szabad gondolat. A kádári langymeleg, a kommunista kultúrpápa, illetve a három T téves felemlegetése pont ennek a szellemi rabságnak az előszobája.
S már a nappaliban csücsülnek azok, akik leereszkedő stílusukkal oldalakat írtak tele, mert közben észre sem vették, hogy parttalan Aczél György-özésükkel saját ideológiai hozzáállásukat és beidegződéseiket vallották be. Ám fölöslegesen keveredtek ide, számukra nincs mondanivalónk.
Most pedig visszaigazítjuk a fókuszt a kulturális vita középpontjára; arra, hogy miközben írók, költők, filmesek, művészek állítják önmagukról, hogy bizony rettegve telik minden egyes napjuk, és hogy elviselhetetlen módon nyomja el őket az orbáni diktatúra, ugyanők az általuk megvetett államtól jó ideje tekintélyes összegeket kasszíroznak.
Arra, hogy miközben külföldi barátaiknak szakadatlanul az itthoni elnyomatásukra panaszkodnak, senki nem akadályozza őket munkájuk szabad elvégzésében, világnézetük liberális gyakorlásában és abban a kényelemben, amelyhez hozzászoktak és amelyben sok éve háborítatlanul élnek.
Kritikát nemcsak adni kell tudni, hanem elviselni is.
Milyen érdekes, hogy a kritikával illetett intézményvezetők a cikksorozat elindulta előtt még egytől egyig a NER elvtelen kiszolgálói, az Orbán-rendszer néma végrehajtói voltak. Ma ugyanők szentté avatott, ártatlanul meghurcolt áldozatok, és nemhogy hullanak, de egyenesen ömlenek értük a krokodilkönnyek.
Rá kell döbbennünk, hogy innen induló kritika intézményvezetőket és más döntéshozó kulturális testületeket nem érhet, az állami támogatáspolitika tabu, amelyet – hasonlóan a kommunista gyűjtőtáborokhoz – el kell hallgatni.
Ezt most vessük össze a cikk első részével! Egyre problémásabb feladat ugyanis követni a liberálisok észjárását, hiszen a kettő egyszerre nem áll meg; lakájmédiában nem szoktak megjelenni kormányzati intézményeket és vezetőket keményen bíráló összeállítások, vagy ha mégis, akkor az nem nevezhető lakájmédiának.
Vagy már ott tartunk, hogy előre egyeztetnünk kell a liberális nagykutyákkal, kiről szabad cikket írni és kiről nem? Nem beszélve arról, hogy a sértett felek eddig minden esetben szót kaptak és gond nélkül kifejthették ellenvéleményüket.
Miután kezd agymosott jelleget mutatni az egész balliberális médiavilág, miszerint „Orbán kiadta a kilövési engedélyt”, „Orbán végső rohamot intéz a kultúra ellen”, „Orbán személyes parancsa a cikksorozat”, vagy hogy „Orbán most új rohamra indul”, szerényen felhívjuk a figyelmet a jámbor tényekre. Azoknak ugyanis az Orbán-fóbiához nincs közük.
Nincs tisztában a politikai döntéshozatal természetével az, aki engedett annak a finoman szólva életszerűtlen feltételezésnek, miszerint a negyedik kormányát stabil legitimációval megalakító Orbán Viktor bármilyen eldöntendő kérdésben éppen a Magyar Idők véleménycikkeire lenne rászorulva. Hajlok rá, hogy az elkeseredett reakciódömping valójában érvelésre képtelen emberi gyengeséget jelent. Azokét, akik minden egyes cikkünk mögött egy Orbán Viktort látnak, miközben nagyon is valószínű, hogy éppenséggel az ő lapjaik, véleményportáljaik, tévéik és rádióik működnek hasonlóképpen.
Bár nem szorulunk magyarázkodásra, de a tisztánlátás kedvéért rögzítsük: egy Népszava-cikkel kezdődött minden. Az volt a szikra. Abból csiholtunk tüzet.
A baloldali napilapban Kollaboráció vagy a művész erkölcsi tartása, Stohl a Vajna-tévénél címmel 2017. szeptember 18-án megjelent egy összeállítás, amelyben Vágvölgyi B. András és Karafiáth Orsolya is elmondta a véleményét. A szélsőséges politikai állásfoglalásairól híres Karafiáth szerint „A gerinctelenséget semmi nem menti fel, még akkor sem, ha megléte immár a NER alappillére.” Szerinte „Minden magát valamire tartó embernek alaposan mérlegelnie kell a szereplései, munkái kapcsán, hogy mennyit vállalhat.”
A balliberális szubkultúra tehát lábon kihordott egy belső felhasználásra szánt Kulturkampfot, amikor még azt képzelték, hogy a politikai oldaluk nyerhet, és akkor következhet az álombéli leszámolás az elmúlt nyolc évért és például Stohl András TV2-s szerepvállalása miatt.
Nos, erre kollégám nekiállt az anyaggyűjtésnek, leült és megírta a véleménycikkét. Az első részt. Majd munkája során olyan sok anyagot gyűjtött össze, hogy cikke sorozattá dagadt. Balliberális szellemi műhelyekben hasonló minőségért díjakat, befolyást, kapcsolati tőkét és nyilvánosságot osztogatnak.
Mi viszont értetlenül állunk az előtt, hogy ugyanez az újságírói kutatómunka egy jobboldali tollforgatónak bármily okból is tilos lenne.
Nagyon furcsa éppen a liberálisoktól megkapni, hogy jobboldali újságíró nem végezhet tényfeltáró munkát, nem sérthet vélt vagy jogos érdeket, mert ha mégis, akkor arra kirekesztés és hisztéria, továbbá – amint azt láthatjuk számos felületen – pszichológiai kórképek kivetítése az egzakt balliberális reakció. Remélhetően a bámészkodó állatkerti csimpánzokig azért nem jutunk el.
Miről szól Szakács Árpád sorozata? Az arányos juttatásról. Nem többről. Minden más híresztelés, belemagyarázás, nyelvünk hegyére pöckölt hazugság. Minden más az érdeksérelemről szól, a pénzről, amitől az okostelefon akkor is precízen pittyeg, ha közben tombol az illiberális diktatúra Putyinba oltott mutációja. Szól még a több évtizedes dogmák robajjal kísért ledőléséről, és arról, ami ezekből jó esetben logikusan következik, csak eddig a láthatatlan mezőben maradt.
A cikksorozatot folytatjuk.