A múltidézés keretében a magyar és a horvát államfő a vár kapujában új Zrínyi-emlékművet, a török miniszterelnök-helyettes a Magyar–Török Barátság Parkban Zrínyi- és Szulejmán-szobrot avatott, szabadtéri rendezésben mutatták be Dóczy Péter Ébren álmodik a magyar című Zrínyi-drámáját és a Zrínyi 1566 című rockmusicalt, kiállították Somogyi Győzőnek a Szigeti veszedelem új kiadásához készített illusztrációit – hogy csak a legfontosabb rendezvényeket említsem.
A felejthetetlen hét nap sok közösség és sok ember áldozatos munkájának köszönhető. Közülük is ki kell azonban emelni Hóvári Jánost, a Zrínyi-emlékbizottság elnökét, aki turkológusként és volt ankarai nagykövetként magas szakmai színvonalon és páratlan energiával, odaadással végezte vállalt feladatát.
A magyar történelmet semmibe vevő vagy lába kapcájának használó liberális baloldal jó szokása szerint Szigetvár szent dolgában is hosszú, méla lesben hallgatott, mint a kibic, akinek semmi sem drága, és ugrásra készen, a megfelelő alkalmakra várva csak egy-egy odavetett megjegyzéssel fejezte ki hol nemtetszését, hol pedig rosszallását.
Hogy minek az a több mint félmilliárdos állami támogatás. Az is biztos a korrupcióra megy. Inkább költötték volna az éhező gyerekekre, vagy az oktatásügyre, meg pláne az egészségügyre. Hogy a nagy rongyrázás csak a törökök miatt van, akiknek diktatúrájához Orbán kötni akarja a szekerét. De hiába törte magát, mert Erdogan elnök így se jött el, csak valamelyik csatlósát szalajtotta ide, azt is csak pár órára.
Aztán az ünnepségsorozat befejezésének másnapján, rögtön hétfőre virradóra, az ATV reggeli műsorában, a súlyos Orbán- és magyargyűlöletben szenvedő műsorvezető egy erre az alkalomra kiszemelt, sértődött történész, Kulcsár Árpád közreműködésével immár tudományos megalapozottságú kirohanássorozatot intézett a szigetvári megemlékezések és úgy általában a magyar–török kapcsolatok ellen. Terítékre került itt minden, mi szem-szájnak ingere. Először jött napjaink bűneinek felhánytorgatása, a zughírlapírók pongyola mondatfoszlányai után most immár szakmai precizitással.
Hogy minek kellett Buda elestének 475. évfordulóján, augusztus végén Budapesten, a Duna-korzón janicsárzenekart masíroztatni, mikor a janicsárok a legkegyetlenebb török katonák voltak, és élen jártak a magyarok irtásában? Minek kellett szigetvári szobrokkal és emlékművekkel hamis Szulejmán-kultuszt teremteni? Aztán jöttek a múlt tévelygései törökügyben: például hogy Gül Babát is helytelenül mondják a rózsák atyjának, mert a gül nemcsak rózsát, hanem nagy hatalmút, a baba pedig nemcsak atyát, hanem vezetőt is jelent, és hogy Gül Baba bizony igazából nem is jóságos rózsakertész, hanem nagy hatalmú vezető volt. Ezen pedig cinkosan össze lehetett mosolyogni, rágódni lehetett rajta, és hergelni vele a korán keléstől amúgy is morcos, mindenre kapható balos nézőket.
Azt magunktól is tudjuk, hogy Szulejmán vagy a janicsárok nem voltak éppen Magyarország barátai. Viszont a műsorvezetővel ellentétben a műveltséghiányban szenvedő történész valószínűleg soha nem hallotta például József Attila talán legzseniálisabb verssorait: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés…” – Hát még a 450 évvel ezelőtt vívott harcot! És valószínűleg soha nem olvasta Zrínyi Miklóst, a költőt sem, aki ilyen sorokat írt a dédapja vesztére induló hódítóról: „Vitézség s okosság egyaránt volt benne, / Hadbéli szorgosság nagy szorult őbenne, / Ha kegyetlenség szívében jelt nem tenne, / Talán keresztyén közt is legnagyobb lenne.”
A szűk látókörű történész és a méregkeverő műsorvezető reggeli randevúja demagógiává fajult. Ez a demagógia a vérszomjas Jumurdzsákok hordájának hazudta a Duna-parti korzón békésen játszó janicsárzenekart, aktuálpolitikai Szulejmán-kultusznak a békévé oldott emlékezést, és Gül Baba nevének, kilétének szánalmas kiforgatásába próbálta belecsempészni a magyar miniszterelnök alakját.
Azt már csak félve és halkan jegyzem meg, hogy az ünnepségsorozat utolsó előtti napján osztották ki a Magyar Írószövetség és az emlékbizottság által az évfordulóra kiírt irodalmi pályázat díjait. Halkan, mert magam is a díjazottak között voltam. Félve, mert ha a balliberálisok esetleg megneszelnék a dolgot, biztos kiderítenék, hogy csupa fércmű született, ami egy ilyen lehetetlen témában nem is csoda. Meg különben is, írni is csak ők tudnak. Holott díjazott társaim között vannak kiváló Arany János- és József Attila-díjasok, mint például Jámborné Balog Tünde vagy Vári Fábián László. Úgyhogy mégiscsak olvassák el nyugodtan a győztes pályaműveket! A Magyar Napló szeptemberi Zrínyi-emlékszámában megtalálják őket. Aztán fanyalogjanak!
És még valami. Szombaton az ország legkülönbözőbb sarkaiból összegyűlt történelmi hagyományőrző csoportok, korhű jelmezekben és fegyverekkel előadták a kirohanás hiteles történetét. A közönség soraiban sok iskolai csoportot lehetett látni tanári kísérettel. Akárhogy is vizsgáltam őket, egy gyereken se fedeztem fel az éhezés nyomait. Csak a szemük csillogott boldogan.
A szerző író, műfordító, a Nagyvilág szerkesztője
