Aki Mohácsnál a fondorlatos módon legyőzött magyar sereget lemészároltatta, miután koronát ígért a Szegednél lapuló Szapolyainak? Aki a győzelem után a foglyul ejtett mintegy kétezer magyar harcost maga elé rendelte, és szeme láttára lefejeztette, majd szabad rablást (saját haszonra) és gyilkolást (Allah dicsőségére) engedélyezett seregének és a hozzá csapódó százezres gyülevész népségnek? Csecsemőtől az aggastyánig felkoncoltak mindenkit, a falvakat, városokat lerombolták, fel egészen Budáig.
1541-ben csellel elfoglalja a magyar fővárost, majd 1566-ben Szigetvárnál megöli Zrínyi Miklóst és ötszáz vitézét. Az Oszmán Birodalom különösen kegyetlen uralkodója több mint négy évtizeden át harcolt ellenünk, válogatás nélkül öldöste a magyarokat, horvátokat és más népeket, nők és gyerekek százezreit hurcoltatta el, akikből rabszolgák, háremhölgyek és janicsárok lettek. Elpusztította településeinket, kulturális értékeinket, egyházi kincseinket, Mátyás corvináit és egyéb értékeinket elrabolta, Székesfehérváron eltemetett királyaink csontjait szétszóratta, és a sor még nem teljes. Ennek az embernek ápoljuk az emlékét megmaradt kis hazánkban?
Mielőtt tovább szőném gondolataimat, leszögezem, elkötelezett híve vagyok a mai török–magyar barátságnak, együttműködésnek. Külpolitikai vízióimban mindig kiemelt helyet kaptak az Ankarával való gazdasági és kulturális kapcsolatok, akár stratégiai partnerségig emelhető együttműködés. Eredendően abból indulok ki, hogy a törökök meglepő módon nagyon szeretnek bennünket, testvérnépnek tartanak, keresik a kapcsolatokat. Ezt a szó nemes értelmében ki kell használni. Emellett a NATO-ban meghatározó erejű katonai partnerünk, és ígéretesen fejlődő gazdasággal rendelkeznek. A mai magyar külpolitikának kiemelt relációja az Oszmán Birodalom utódállama. Ez így van rendjén.
De az nincs rendjén, hogy 1994-ben, Szulejmán születésének 500. évfordulóján, a török állam szobrot emelt Szigetváron a nagy szultánnak. Még akkor sem, ha magyarországi társadalmi nyomásra évekkel később mellé tették Zrínyi Miklóst is. Én magam is felháborodtam huszonkét évvel ezelőtt a hír hallatán. Másnap az Európai Demokrata Unió (EDU) soron következő bizottsági ülésére voltam hivatalos.
(Az európai konzervatív és kereszténydemokrata pártokat tömörítő szervezetben én képviseltem a Magyar Demokrata Uniót, az MDF-et.) A Mesut Yilmaz vezette török Haza Pártját Cavit Kavak képviselte, akivel a török–magyar (vélt) rokonság alapján kedélyes jó viszonyban voltam. Azonnal „kérdőre vontam” baráti hangon: mit képzelnek? Azt mondtam neki, szépíthetik a dolgot, ha Isztambulban szobrot állítanak Hunyadi Jánosnak. „Ha ismét kormányra kerülünk, lesz szobra a magyar hadvezérnek a Boszporusz partján” – válaszolt kissé naiv, félig komolyan gondolt felvetésemre. 1997 nyarán újra Yilmaz lett a kormányfő, Kavak államminiszter. Azonnal levelet írtam neki, mert ettől kezdve nem ő volt pártjának képviselője az EDU-ban. Nem is válaszolt. Később ismét írtam, az is válasz nélkül maradt. Ne higgye senki, hogy Hunyadi neve ismeretlen a török köztudatban. Bár soha nem lépett az anatóliai félszigetre, de Délkelet-Európában annyi győztes csatát vívott az oszmán hódítók ellen, hogy máig emlékeznek rá.
Úgy tűnik, folytatódik ez a szervilizmus a török középhatalommal szemben. Az önérzetes magyar közembert megnyugtatni szándékozó jelszó a turizmus fellendítése. Sok török turistára számíthatunk. Már most is sokan járnak oda a nagy szultán emlékének hódolva, hiszen ott halt meg 72 évesen, súlyos betegségben, egy nappal Zrínyiék lemészárlása előtt. Mint történelemkönyveinkből tudjuk, a halott Szulejmánt sátra elé ültették, mintha élne, nehogy halálhíre demoralizálja a sereget. Tisztelet a kegyeletüket lerovó kései honfitársainak, de eddig, és ne tovább. Most tervbe vették a régi dzsámi és a türbe felépítését török állami pénzen.
A dzsámi működő imaház lesz, a Magyarországon élő törökökre tekintettel. Budán is felújítják Gül baba síremlékét. (A magyar főváros egykori teljhatalmú ura nem biztos, hogy csak rózsakertjével foglalkozott…) Folyamatos az iszlám–török nyomulás Európában. Bosznia-Hercegovina, a Szerb Köztársaságot leszámítva, már teljesen, Albánia jelentős részben török befolyás alatt áll. De ott legalább vannak őshonos muzulmánok. Ausztriában, Németországban is épülnek a dzsámik, Svájcban nemrég betiltották újabb vallási központok építését. Ankara gőzerővel terjeszti a török kultúrát a kontinensen, főleg történelmi emlékhelyek felújításával és újak létrehozásával. Amit évszázadokkal ezelőtt fegyverrel nem értek el, most okos, békés politikával akarják megvalósítani: befolyásuk alá helyezni Európa jelentős részét.
„A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés” – írta József Attila. Békévé igen, de nemzeti létünk máig ható lerombolójának dicsőítésévé nem. Igaz, ehhez a Habsburgok is sokat hozzátettek, meg saját hibáink is, de a kiindulópont Szulejmán volt. Barátkozzunk török „testvéreinkkel”, kereskedjünk velük, ápoljunk intenzív kulturális kapcsolatokat, legyen szoros gazdasági együttműködés, segítsük őket a göröngyös európai integráció útján, legyenek stratégiai partnereink. A magyarok azonban soha nem fogják szeretni és tisztelni Szulejmán szultánt. Ez a törökök dolga. Saját hazájukban.
A szerző igazgató, Kisebbségi Jogvédő Intézet