Huszonöt éve járom újságíróként az országot, hallottam az emberektől sok jajszót, panaszt, véleményt, örömöt, méltó és olykor méltatlan eszmefuttatást. Ezer apró találkozás történt a riportokhoz szükséges anyaggyűjtéseim, nyomozásaim során emberekkel kocsmában, kisboltban, kávéházban, sporttelepen, bánya mélyén, polgármesteri titkárságokon, őstermelők portáin és egyéb nem szokványos színhelyeken, ahol megkérdezték tőlem: most mi lesz? Mi lesz a szabolcsi almával, a párttal, a polgármesterrel, a miniszterrel, a kormánnyal, a jobb- és baloldallal, EU-s csatlakozásunkkal, az árvízi újjáépítéssel, a Bokros-csomaggal, a schengeni övezettel, a Sargentini-jelentéssel? Mi lesz?
A kérdezők számukra égető gondokra próbáltak választ hallani tőlem, akár megnyugtatót, akár felkavarót. Családjukat, szűkebb pátriájukat érintő dolgokban kértek véleményt, ám azt nem kérdezte meg tőlem senki, hogy mi lesz velünk, magyarokkal? Fogyunk-fogyunk, de mire számíthatunk? Eltűnünk egyszer a térképről vagy azért van remény? Hogyan tehetnénk ellene valamit?
Úgy gondolták talán, a sorsszerű folyamatba nincs ki beavatkozhatna, így felesleges a kérdés. Pedig azt, hogy a demográfiai mutatók alapján lejtőn van a nemzet, mindenki tudja. Míg 2007-ben 10,06 millióan éltünk Magyarországon, 2011-re a népességszám tízmillió alá esett, s azóta lélekszámunk évente 20-30 ezerrel csökken tovább. Idén, 2018. január 1-jén már csak 9,778 millióan voltunk. A hosszú távú demográfiai folyamat előrejelzése szerint 2030-ban már csak 9,575 millióan leszünk.
Ebben a népességfogyás szempontjából kritikus ezredfordulós időszakban a kedvezőtlen tendenciák megállítására lett volna esély, ha az akkori kormány tesz érte valamit. Ám a szocialista–liberális kormány nem fogta fel a lélekszámapadás súlyos következményeit, sőt 2006-ban megszüntette a rendszeres gyermekvédelmi támogatást, valamint az egy és két gyermeket nevelő szülők családi adókedvezményét is. A 2010-től Magyarországot irányító kormányok viszont már felismervén, hogy nagyon nagy a baj, számos új intézkedést vezettek be a családok támogatására, így 2011-től az egy és két gyermeket nevelőkre is kiterjedő, megnövelt mértékű családi kedvezményt, 2012-től pedig otthonteremtési programot vezettek be. Intézkedést hoztak újabb bölcsődék létrehozásától, a munkába állást támogató programokon át a házasságot kötők támogatásáig, a családi otthonteremtési kedvezmények nyújtásáig. Míg 2010-ben mindössze ezermilliárd forint körül volt a családtámogatásokra fordított költségvetési összeg, jövőre ez már meghaladja a kétezermilliárdot. Az idei év a családok éve, a családok pénzbeli támogatása már a nemzeti össztermék öt százalékát teszi ki, ami Európában majdhogynem egyedülálló.
Látszólag nemzeti konszenzus körvonalazódik arról, hogy a gyermekekbe érdemes invesztálni, mert a gyermeket nevelő családok támogatása a nemzet jövője szempontjából is kulcsfontosságú. A magyar jövő a magyar gyermekekben van, a népesedési problémákra pedig nem a migráció, nem a bevándorlók tömeges betelepítése a megoldás, hanem a gyermeket nevelő családok támogatása és a fiatalok gyermekvállalásának elősegítése. Lám, a gyermekvállalási kedv Magyarországon 2011 óta húsz százalékkal nőtt, ám meg kell hagyni, hogy nemzetünk fogyásának megállításához még mindig alacsony az arány.
Tiszteletreméltó, hogy a családközpontú politika érdekében nemzeti konzultációt folytat a kormány. A szándék egyértelmű. A hirdetések a családok évéről és a nemzeti konzultációról az ellenzéki sajtótermékekben is megjelennek. Mert mindegy, hogy mi a politikai vélemény, minden fiatal édesapává és édesanyává válhat.
Ám minden igyekezete ellenére a kormányzat sajnos egyedül maradt azzal az igyekvéssel, hogy a demográfiai mélypontról elmozduljon az ország. Nincs nemzeti konszenzus, hiszen az ellenzéki képviselők a mostani nemzeti konzultációt is zsigerből támadják, dühödten széttépik a kérdőíveket, és erre buzdítják az embereket is. Az ellenzéki sajtóorgánumok örömmel teszik zsebre a kormányzati hirdetésekért kapott pénzeket, miközben cikkeikben ócsárolják Magyarországot és a kormányt. Az ellenzéki lapok ellenzéki szakembereket szólaltatnak meg, akik a korrektség leghalványabb jele nélkül nyilatkoznak. Lássuk egy hetilap egyik számát, amelybe négy, egyenként egyoldalas családpolitikai kormányzati hirdetés került be.
Egész oldalas interjúban L. Ritók Nóra gyermekszegénység ellen küzdő pedagógust az újságíró így kérdezi: „Missziója során személyesen tapasztalja meg a legégetőbb gondokat, miközben a kormány egészen más képet igyekszik festeni a valóságról.” A mélyszegénység ellen küzdő alapítványi vezető válasza: „Próbálok nem figyelni a kormányzat sikerkommunikációjára. Ez egy védekezés, mert nem akarom, hogy elszívja az energiámat az, hogy dühös vagyok. Mert az a kisebbik baj, hogy hamis képet festenek. A nagyobbik baj az, hogy nem történik semmi, ami a megoldás felé mutatna. Naponta több család fordul hozzánk segítségért, olyanok, akik az alapszükségleteiket sem képesek előteremteni.”
Sem az újságíró, sem az egyébként Prima Primissima közönségdíjjal kitüntetett esélyegyenlőségi, felzárkóztatási szakember nem vesz tudomást arról, ami az országban folyik. Hogy a családpolitikán túl például az állam országszerte térítésmentes ebédet biztosít minden iskolai szünetben, tavasszal, nyáron, ősszel és télen a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermeket nevelő szülők rászoruló gyermekeinek. Tavaly országszerte csaknem 142 ezer gyermek kapott naponta egy tál meleg ételt a leghosszabb iskolai szünetben, az idén a lehetőséggel eddig 143 ezren éltek. Csak ez évente nyolc-kilencmilliárd forintba kerül. Nem vesznek tudomást a 0–5 éves korú gyermekek testi, értelmi, érzelmi és szociális fejlődését nyolc éve segítő Biztos kezdet gyerekház programról, a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók iskolai sikerességét segítő, tíz éve működtetett, iskolán kívüli tanodai rendszerről sem. Az sem éri el ingerküszöbüket, hogy a szegénység és a társadalmi kirekesztődés aránya az elmúlt évtizedben soha nem csökkent olyan mértékben Magyarországon, mint 2017-ben.
A Központi Statisztikai Hivatal most megjelent adatai szerint ez a ráta a 2016-os 25,6 százalékról 2017-re 19,6 százalékra mérséklődött. Összesen 578 ezer fővel csökkent a szegények száma. Ez egy olyan mutató, amelyet az Európai Unió tagállamainak összes statisztikai hivatala azonos módon számol ki. Szóval nem lehet azt mondani, hogy ez a magyar valóság sajátos számításával kijött számadat. Ráadásul az Eurostat (az Európai Bizottság statisztikai főigazgatósága) jelentése szerint a szegénységtől védő magyar segélyezési rendszer az egyik leghatékonyabb az unióban.
Ez tehát a szemellenzős ellenzékiség véleménye, amely fittyet hány a nemzeti érdekekre. Amelyben az ország, a nemzet érdeke, megmaradásunk tétje csupán másodlagos.
Ha egyáltalán másodlagos.
