A Vona Gábor marosvásárhelyi és székelyudvarhelyi fórumairól készült videófelvételek nyomán sokakban felmerülhetett a kérdés: egyáltalán miért volt szükség a várható pofonért Erdélybe mennie a Jobbik-elnöknek? Előzetesen mit remélt ettől az úttól, amely a biztos kudarccal kecsegtetett?
Úgy tűnik, Vona főleg saját pártjának akart bizonyítani, hiszen az egykori radikális formáció korábban otthon érezte magát Erdélyben, bizalommal és rokonszenvvel fogadták az ottaniak. A Tusványos kistestvéreként számontartott Erdélyi Magyar Ifjak gyergyószentmiklósi táborának nemcsak állandó résztvevői, de sokáig társszervezői is voltak – egészen tavaly nyárig.
Az erdélyiek elsősorban nem a párt néppárti irányváltása miatt fordítottak hátat a Jobbiknak. Hanem az egyre inkább érezhető és állandósuló hitelvesztés miatt. Amelynek részeként a párt politikusai egy-egy meggondolatlan, de vélhetőleg komolyan gondolt elszólásukkal vérig sértették a határon túli magyarokat. Nem véletlenül kapott harminc üveggyöngyöt Vona Gábor Marosvásárhelyen. Az öntudatos székelyek nehezen tűrik, ha valaki megvásárolható, idióta bennszülötteknek tartja őket, majd odajön jópofizni. Mintha mi sem történt volna.
Szó mi szó, a külső szemlélőnek úgy tűnt, Vona Gábor állta a sarat az érzelmek össztüzében. Bizonyítani próbálta pártja még megmaradt, nemzetben gondolkodó részének, hogy az erdélyieket is partnernek tartja. Megszólítandó választópolgároknak. Csakhogy egy kicsit elkésett. Szép szavait saját támogatói hiteltelenítik az internetes fórumokon, akik a balul sikerült erdélyi út kapcsán mindennek elmondják az ott élő magyarokat. Mindennek, csak éppen magyaroknak nem.
Mint valaki más, egy bizonyos Gyurcsány Ferenc. Szép fejlődés: a jobbikosok felzárkóztak Gyurcsányék mögé a gyűlöletbeszédben.
Szóval Vona Gábor felkészült rá, hogy a székelyföldi fórumozás nem lesz egy diadalmenet, nem emelik pajzsra a hálás székelyek. Merthogy a kisebbségi lét már csak ilyen. Érzékennyé tesz. És számontartja azt, ha valaki elárul, ha valakit pálforduláson kap. Ha valaki egyszer csak könnyedén rád legyint.
Vona Gábor persze beállt a sorba, nehogy már a Jobbik hiányozzon Erdélyből a választási kampányból, amikor még Karácsony Gergely és Molnár Gyula is elzarándokolt oda. Van ebben persze valami jó is. Az, hogy ma már a nem feltétlenül nemzetben gondolkodó ellenzéki pártok is valami kötelező minimumként tartják számon a határon túli magyar állampolgárok megszólítását. Még akkor is, ha biztosra vehetik a kudarcot. Amiért nem a külhoniak, hanem ők a felelősek. Mert egy-egy kósza, botor látogatás nem old meg semmit. Nem feledteti az erdélyiek „túlszeretésétől” tartó pártok hétköznapi amnéziáját.
Ezért is kár az erdélyieket hibáztatni, mint ahogy a jobbikos fórumozók teszik. Ország-világ előtt leleplezik magukat indulatukkal, amelyből kiderül: valójában soha nem gondolták komolyan ezt az egészet, ők maguk is csak valami alsó osztálybeli, megvehető, lenézhető, megmosolyogható személyeknek tartották az erdélyieket. Akik folyton csak bólogatnak, kínálgatják a pálinkáspoharakat és a tepertős pogácsát, mint valami skanzenben. Ahová elmegyünk, jól beiszunk, és ilyenkor beleordítjuk az erdélyi éjszakába, hogy: „Fegyverbe! Fegyverbe!”, és utána, mint aki jól végezte dolgát, hazamegyünk, persze kihúzott háttal, mint aki megmentette odakinn a nemzet becsületét.
Magam is több EMI-táborban megfigyelhettem ezt a típusú jobbikost, aki ilyenkor előveszi a nagy-magyarországos trikóját (Pesten persze sehol nem találja), és részegen kurjongat a csípős erdélyi éjszakában, és az arca józanon is akkora, mint ide Lacháza. Szóval szép-szép ez a Vona Gábor-os nyugalom, de úgy tűnik, nem az erdélyieket kellene meggyőzze, hanem a saját szimpatizánsait. Arról, hogy az a stílus, ahogy a határon túliakról véleményt nyilvánítanak, az a legrosszabb DK-s gerillákat is übereli. Gyurcsány Ferenc pedig ül odahaza, és csak egy kávét kér Klára asszonytól. És persze tapsikol, és amikor nem tapsikol, akkor buzgón lájkol vagy éppen trollkodik („Na ugye?”).
A Jobbik persze nem késett a magyarázkodással: a Fidesz bérelte fel a marosvásárhelyi embereket, a kormánypárt ellenük hangolta az erdélyieket. Már tényleg csak az újabb harminc üveggyöngy előgurítása hiányzott. Egy dolgot azért érdemes lenne felidézni: hogyan fogadták az erdélyiek Vonát, Karácsonyt és Molnárt – és hogyan Orbán Viktort. A miniszterelnök ugyanis valóban építeni ment oda.
Szavak helyett olyan külhoni nemzetépítő stratégiát vitt, amilyet a második világháború óta nem láttak az elszakított nemzetrészek magyarjai. Ami nem megvásárlást jelent, hanem a nagybetűs reményt. Ott és akkor, amikor a román centenárium dölyfe beletenyerel az amúgy sem jókedvű mindennapokba. És nemcsak a külhonban, hanem Magyarországon is, hiszen a rosszban jó, hogy mi saját magunkkal vagyunk határosak, nem kell mingránshordákkal építsük a jövőt. És ez nem valami szélbe kidobált pénz, hanem a Kárpát-bölcsőben élő nemzet jövőépítése. A jövőre fordított figyelem pedig mindig megtérül. Sokszorosan.
A szerző újságíró, Nagyvárad