A világháború utáni Nyugat-Európában szociális piacgazdasági rendszerek alakultak ki. A főként szocialista–szociáldemokrata kormányok magas és progresszív jövedelemadókkal újra elosztották a nemzeti termék egy jelentős hányadát. Ezáltal mindenki ingyen vagy nagyon olcsón hozzájuthatott az egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz, a szegényebb rétegeket pedig ezen felül még jelentős segélyekkel és természetbeni juttatásokkal támogatták.
A szociális támogatásokat nem kötötték feltételekhez, egy bizonyos jövedelemszint alatt azok alanyi jogon jártak. Ez a többnyire keynesi ihletésű gazdaság- és társadalompolitika a hetvenes évek végére kifulladt (amelyben jelentős szerepe volt az 1973–74-es olajválságnak is).
Egyszerre jelent meg a magas infláció és a munkanélküliség, a stagfláció, aminek az uralkodó közgazdasági elmélet szerint nem lett volna szabad megtörténnie. (A Phillips-görbe értelmében a kettő kizárja egymást.) A nyugat-európai országok vesztettek világgazdasági súlyukból, lecsúsztak a versenyképességi ranglistán.
Ekkor robbant be a brit politikába Margaret Thatcher. A gazdaságban visszaállította a piaci erők és ösztönzők szerepét, lefaragta a szakszervezetek jogait, és megreformálta a jóléti politikát.
Az előző gyakorlatot megvetően az eltartottság kultúrájának minősítette, a segélyezetteket pedig jóléti élősködőknek. Az ingyenes jóléti szolgáltatásokat részben fizetőssé tette, és a szociális támogatást feltételekhez kötötte. (Például munkanélküli-segélyre csak az vált jogosulttá, aki aktívan közreműködött az átképzésében, és szert tett valamilyen részjövedelemre.) A thatcheri irányzat azt vallotta, hogy az ember saját maga is felelős sorsának alakulásáért, míg a labourista álláspont ezt úgy interpretálta, hogy a szegényeket hibáztatják, amiért szegények.
A szocialista–liberális és a konzervatív jóléti és szociálpolitika azóta is jól megkülönböztethető egymástól. A szocialista–liberálist doktrinerség jellemzi, a gyakorlat által nem igazolt elvek és az emberi jogok vezérlik. Ezzel szemben a konzervatív a gyakorlati tapasztalatokra épít, és a jogok és kötelességek harmóniáját vallja.
A rendszerváltást követően a hazai szocialisták és liberálisok a jóléti és szociálpolitikában a nyugati szociális–liberális mintákat követték. Kormányra kerülve még a családi pótléknak az iskolába járási kötelezettséghez kötését is megszüntették.
A konzervatív oldal minden olyan törekvését támadták vagy blokkolták, amely a segélyt feltételekhez kívánta kötni. Az emberi jogok elleni vétségnek és az önrendelkezés akadályozásának minősítették, ha időnként egy önkormányzat csak élelmiszerre és ruhára szóló vásárlási utalvány formájában akarta kiadni a segélyt. Vezérelvük az volt és maradt, hogy a szociális segélyek alanyi jogon járnak.
Ezzel szemben a Fidesz és a KDNP a szociálpolitikában a konzervatív elveket valósította meg. A támogatások egy jelentős részét munkavégzéshez kötötte – oly módon, hogy azok csak a személyi jövedelemadóból (és egy bizonyos határon túl a nyugdíjbiztosításból) vonhatók le. Ezt a konzervatív elvet támadta most meg az Alkotmánybíróság legutóbbi határozatával, amelyben megsemmisítette azt a törvényi szabályozást, hogy aki nem tartja rendben lakókörnyezetét, házát, udvarát, azt három hónapra ki lehet zárni a közmunkából.
Szülőfalum, egy abaúji kisközség már évtizedek óta elcigányosodott. A „parasztok” (ahogy a helyiek nevezik a nem cigányokat) elöregedtek, kihaltak, a fiatalok nagy része elköltözött. Sok hajdan csinos, szépen karbantartott ház üresen áll, omladozik, az udvarokat felveri a gaz. De azok sincsenek jobb állapotban, ahová cigányok költöztek be. A tetők lyukasak és roskadoznak, az udvarok kopárok, a kerteket nem művelik. A gyümölcsfák és kerítések eltűntek – télen eltüzelték őket. Mintha a harmadik világban, mintha egy sivár, szegény indiai faluban járna az ember. Megművelt kertet, udvart csak elvétve látni.
Tehenet már nem tartanak, de még a baromfi is kevés. Igénytelen kinézetű, befejezetlen „szocpolos” épületek váltották fel a régen díszes, tornácos, szépen karbantartott kis házakat. Nem ritka eset, hogy a szocpolos házakat öt év után lebontják és építőanyagként értékesítik (ugyanis öt évig tart az elidegeníthetőség tilalma). A közmunka többnyire kimerül az árkok és az utak tisztán tartásában, a határban végzett irtásokban. Helyben lakó rokonom maliciózusan megjegyzi: a közmunkások azt a szemetet szedik össze pénzért, amit előtte ők maguk eldobáltak. Alkalmi munkát a falu néhány mezőgazdasági vállalkozója tud adni, a közmunka tehát létfontosságú. (Jelentőségét helyben megtapasztalhatnák az azt folyamatosan támadó fővárosi értelmiségiek.)
Helyes-e a közmunkában való részvétel lehetőségét feltételekhez kötni? Helyes-e, ha az önkormányzat a segélyek elbírálásakor figyelembe veszi, hogy a kérelmező mit tesz önmaga megsegítéséért? Ha valaki nem tesz meg minden tőle telhetőt azért, hogy szűkös helyzetén javítson, milyen jogon várja el, hogy a közösség megsegítse őt?
A sivár udvarokon, az elgazosodott kertekben meg lehetne termelni a család zöldség- és gyümölcsigényét, baromfit és nyulat lehetne tartani. Az erre ösztönzés-késztetés elfogadhatatlan beavatkozás az érintettek magánéletébe, mint ahogy azt az ombudsman gondolja, és emberi jogaik megsértése? És helyzetük javítása csupán azon múlik, hogy mennyi állami támogatást kapnak?
A rendszerváltás óta az esélyegyenlőséget, a jogokat és a támogatást hangsúlyozó szemlélet van érvényben a szociálpolitikában. A jogok és kötelességek harmóniájáról viszont a szocialisták és liberálisok megfeledkeztek. Újra kell fogalmazni a szociálpolitikát. Le kell szögezni, hogy a társadalom vagy a közösség segítségére csak az számíthat, aki mindent megtesz a saját boldogulásáért. Újra egyesíteni kell a jogok és kötelességek rendszerét.
Ha vannak alanyi jogon járó támogatások és segélyek, akkor legyenek alanyi kötelességek is. Az amerikai szociálpolitikában az az elv érvényesül, hogy az egyén maximum öt évig veheti igénybe a társadalom támogatását, azaz munkás életének csak töredékében; mindenki éljen meg a saját lábán, és ha munkaképes, ne élősködjön a társadalmon.
Tételezzük fel, hogy egy gonosz, alattomos politikai erő azt a célt tűzné ki, hogy a hazai, falun élő cigányság helyzete egy szemernyit se javuljon, megmaradjon a mai szegénységben és igénytelenségben, és önmagát a mai végtelenül alacsony kulturális-anyagi szinten reprodukálja.
Vajon hogy lehetne ezt elérni? A recept kész: hasítsunk ki minél több anyagi erőforrást a költségvetésből, és ezt adjuk oda a rászorultaknak alanyi jogon, minden követelmény és feltétel támasztása nélkül. A liberális, jogvédő cigánypolitika – szándékaitól függetlenül – a szegregáció legsikeresebb útja.
Friedrich Hayek, a liberálisok pápája híres könyvének címét idézve: The Road to Serfdom – a szolgasághoz vezető út. Nem a konzervatív érvek, hanem a liberális gyakorlat teljes kudarca kell hogy elgondolkodtassa a jogvédőket.
Alkotmánybíróság, ombudsman és emberi jogok kontra jogok és kötelességek egysége és józan ész: egy-null.
A szerző közgazdász és társadalomkutató