Meg kell hagyni, az MSZP kormányváltó majálisa sok érdekességgel szolgált. Ugyan ki gondolta volna például, hogy a Botka László-Molnár Gyula miniszterelnök-jelölt és pártelnök páros még a nagy elődökön, Kádár Jánoson, Rákosi Mátyáson is túltesz megalománia tekintetében. Olyat tudniillik még nem látott a sok kommunista ünnepet és majálist megért ősöreg Városliget sem, hogy a beszédek díszletéül maguknak a pártvezéreknek a hatalmas fotói szolgáljanak. Még az imént nevezett főfőelvtársak is ügyeltek arra, hogy legfeljebb a még nagyobb idolokat, Marxot, Engelst, Lenint és Sztalint ábrázoló drapériák, óriásképek legyenek mögöttük. Hát erre a szerénytelen munkásmozgalmi hagyományra rakott rá még egy lapáttal a páratlan szoci páros most a napozóréten, amikor saját megafényképeikkel fokozták az ünnep emelkedettségét. Ez aztán olyan politikai nárcizmus, önimádás, amelynek éppen a valahai hatalmas ledöntött Sztálin-szobor tőszomszédságában nincs túl demokratikus akusztikája.
Annak eldöntése külön megérne egy misét, vajon érdemes-e a luxusutak, luxusórák, luxusautók és pazar, méregdrága ingatlanok urizáló hódolójának az úgymond gazdagok megnyírását helyeznie kampányának fókuszába. A „Fizessen a gazdagok!” fenyegetőzés még akkor is rosszul hangzana, ha olyasvalaki szorgalmazná a tehetősebbek megkopasztását, aki nincs annyira jól eleresztve anyagilag, hiszen az a vád érhetné, hogy irigy, mert savanyú neki a szőlő. De annak a személynek napra mennie, akinek kereskedelmi mennyiségű vajak vannak a fején, s valósággal lubickol a földi luxusjavakban, több mint önsorsrontó mazochizmus.
Persze ha egy pártvezér kizárólag azokra a szavazókra hajt, akik ha a lábán is aranyórákkal jelenne meg, akkor is rá adnák a voksukat, akkor kétségtelenül nincs nagy jelentősége a szavak és a tettek közötti Grand Canyon-nyi szakadékoknak. Ehhez képest a sztárolt szegedi polgármester a nyomor rendszerének megszüntetéséről szónokolt, azaz olvasott fel az előtte heverő papírból. Hozzátehetjük: és milyen rosszul… Unalmasságban csak Molnár Gyula bírt túltenni rajta, aki kábé olyan átszellemültséggel agitált, mint a Kádár-rezsim derekán egy pártbizalmi a termelési értekezleten.
Láthatóan nagy kő esett le a szívéről, amikor végére ért a színpadi kötelező gyakorlatnak. Bármily meglepő, Kunhalmi Ágnes hozta leginkább azt a formát, amit ilyenkor el lehet várni egy politikustól. Éppen olyan demagóg, hazugságoktól hemzsegő volt a budapesti elnök beszéde, mint két férfikollégájáé, ám ő legalább némi tűzzel a hangjában szórta az átkokat, valótlanságokat, durva csúsztatásokat. Botkával és Molnárral szemben nem kizárólag papírból olvasta kirohanását és érződött: ő tényleg hiszi azt a sok sületlenséget a kormány gonosztetteiről, amit az elnök és a jelölt-jelölt úr inkább csupán rutinszerűen, minden átélés nélkül adtak elő.
Botka még azt a dilettantizmust is elkövette, hogy szónoklatának relatív csúcspontja után tovább beszélt és olyan érzése lehetett a jelenlévőknek: soha sem tudja abbahagyni. Így aztán éppen nagy, bombasztikus bejelentését, a megélhetési minimum ötletét nem kísérte már számottevő taps az erősen lankadó érdeklődés közepette. Az utána következő felsorolást, a dolgozók lekenyerezésére szánt programpontokat a hallgatóság már inkább le-leragadó szempillákkal, egykedvűen követte.
Hogy valami nincs rendben a majálisos műsorral, azt feltehetően mások, szocialista politikusok is érezhették. Hiller István választmányi elnök nem véletlenül vonult odébb kissé gondterhelten a műsor közepetáján. Lendvai Ildikó sem kicsattanó jókedvvel figyelte a beszédeket, s igyekezett az emelvényhez közelebb. Egyik volt pártelnök sem csattant ki a jókedvtől, beleértve a magát csendesen meghúzó Kovács Lászlót.
Dehát mitől is repestek volna az örömtől, ha lasszóval kell fogni a szimpatizánsokat a fiatalabb generáció képviselői közül? Ha egyszer szomorú végignézni azon az összetrombitált, szedett-vedett, ritkásan bámészkodó publikumon, amelytől merő illúzió azt remélniük, hogy a gerincét alkothatja bármilyen választási sikernek? Pedig előzetesen még ismételt telefonhívásokkal is bombázták a lakosságot a szegedi szoci reménység hívó hangjával.
Meg aztán miként lesz együttműködés a széttartó utakat járó, osztódással szaporodó többi ellenzéki párttal? Például azzal a Demokratikus Koalícióval, amelynek elnöke, Gyurcsány Ferenc csak annyit vetett oda gunyorosan kézfogás helyett az éppen soros MSZP-elnöknek a szakszervezeti sátorban: Puszi. Majd a kerekasztalról távoztában azzal fenyegeti meg vállveregetős tréfásan (?): Figyellek, mit mondasz! Úgy tűnik tehát, saját tekintélyvesztésüket, romló pozícióikat igyekeznek csupán rávetíteni az egész társadalomra. Pedig nem az ország van bajban, hanem a magát megroppantó hazai álbaloldal. És ezért tényleg megfizetnek majd mai vezetőik, a szocialista szegény gazdagok.