Az elmúlt időszakban nagyon sok biztató jel mutatta és mutatja azt, hogy a visegrádi négyek között véd- és dacszövetség alakul ki az uniós csúcselittel szemben. Ehhez a szövetséghez társulnak balkáni országok – Szerbia, Bulgária, Horvátország –, nem beszélve arról, hogy a Sebastian Kurz kancellár vezette osztrák kormány is több kérdésben egyetért a migrációellenes V4-es vonallal, így alakulni látszik egy tágabb közép- és kelet-európai együttműködés, s még kimondani is szörnyűséges, kicsit a történelmi Monarchia és a dualizmus emlékét felidézve.
Árnyalja a képet, hogy a balti államok jelen állapotok szerint inkább a nyugati magországok, a francia–német tengely akaratához igazodnak. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a látszólag megnyugtató és biztató kép a bontakozó szoros szövetségről korántsem fekete-fehér: időnként repedések és szakadások mutatkoznak akár még a visegrádiak között is.
Éppen ezért az a tézisem, hogy nekünk, magyaroknak tudatosan a régió „szánhúzó kutyájává” kell válnunk, amely következetesen és ingadozás nélkül lép fel az Európai Egyesült Államok, tehát az unió csúcsföderális berendezkedése ellen, az Európai Bizottság túlhatalmával szemben, a kétsebességes Európa – tehát a felzárkózó tagországok kirekesztése – koncepciójával szemben, a nemzeti szuverenitás megvédése érdekében és nagyon nem utolsósorban a migráció megállítása, az uniós határok megvédése, Európa identitásának és kultúrájának megvédése érdekében.
Két szempontból is alkalmasak vagyunk erre a szerepre. Egyrészt azért, mert Magyarország a migrációs áradat kezdete, 2015 eleje óta példás következetességgel utasítja vissza a migránsok, az illegális bevándorlók befogadását, a kötelező kvótákat és azt, hogy a migráció emberi jog.
S ez nem pusztán egy tagadás, valaminek a visszautasítása, hanem emögött egy világos és áttekinthető világkép és világmagyarázat, ha tetszik, filozófia áll, amely a globalizmus és multikulturalizmus helyett a nemzeti lét és identitás megőrzésén, a kereszténység, az európai kultúra, a hagyományos család és intézmények védelmén alapul. Kellően megalapozott és kellően átgondolt értékrend alapján állunk tehát, amely nem hajlik meg egykönnyen mindenféle szélben.
Másrészt az Orbán-kormány társadalmi támogatottsága kiemelkedő a régióban, s ezt nemcsak a három egymás utáni kétharmados győzelem mutatja, hanem az is, hogy az állampolgárok népszavazáson, kérdőíveken, felméréseken egyértelműen visszajelzik, hogy egyetértenek a kormány irányvonalával (a felmérések alapján a választási győzelem óta tovább erősödött a Fidesz–KDNP).
Ilyen politikai stabilitás egyetlen közép- vagy kelet-európai országban sincs, talán Lengyelország közelít meg bennünket ebből a szempontból, miközben láthatjuk, milyen politikai fordulatok történnek választásról választásra – sőt ciklusokon belül is – a szomszédainknál, Csehországban, Szlovákiában, Szlovéniában, Horvátországban, Romániában, Bulgáriában, Macedóniában.
Mindez már eleve cseppfolyóssá teszi az együttműködést, hiszen már annyi is elég a szlovák irány elbizonytalanodásához, hogy a migrációs témakörben Orbánnal jól együttműködő Robert Fico lemondásra kényszerült Szlovákiában.
Korántsem mellékes tény továbbá, hogy az Orbán-kormány gazdasági teljesítménye egyre jobb a térségen belüli és uniós összehasonlításban egyaránt, az ország stabil alapokon áll, ami kellő súlyt és hátteret ad a kormány nemzetközi fellépésének.
Természetesen nem szeretném kihagyni a társadalmi támogatottság olyan látványos megnyilvánulásait sem (hisz minden szentnek maga felé hajlik a keze), mint az időközönként a nemzet és a kormány védelmében fellépő békemenet.
A magyar kormány és Magyarország tehát mind eszmeileg, mind politikailag, mind gazdasági és társadalmi szempontból felkészült arra, hogy a térségben stabil pontként, irányítóként, ha tetszik, központi szereplőként lépjen fel a közép- és kelet-európai együttműködés érdekében.
Miért van erre szükség? Azért, mert minden egyes térségbeli országnak vagy országcsoportnak vannak olyan sajátos érdekei, szempontjai és megfontolásai, amelyek miatt az együttműködés nem áll még igazán szilárd lábakon, s még fennáll a veszélye a különutas megoldásoknak – akár a legváratlanabb pillanatokban. Jobb, ha ezt tisztán látjuk, és nem kergetjük magunkat illúziókba.
Nézzünk példákat! Kezdjük a V4-ekkel: a szlovákoknál – mint említettem – kormányfőváltás történt, de ennél is fontosabb, hogy Szlovákia része az eurózónának, s ez máris önálló gazdasági érdekekkel jár együtt. A migrációs ügyekben egyetértünk, ám az eurózóna-tagságból eredően szomszédaink erősen figyelnek arra, hogy mit várnak el tőlük a központi hatalmak, tehát Németország és Franciaország, s utóbbiak nem is hagyják ki az alkalmakat Szlovákia leválasztására.
Csehországban még jelenleg is bizonytalan a kormányalakítás, Andrej Babis ugyan velünk ért egyet a migráció megfékezésében és euroszkeptikusnak mondható, ám kissé aggasztó az a tény, hogy valószínűleg be kell vennie a létrejövő koalícióba a kommunistákat, ami azért problémás, mert kiszámíthatatlan, hogy utóbbiak milyen álláspontot foglalnak majd el a migráció és a föderalizmus-szuverenitás témakörében.
Lengyelországgal természetesen hagyományosan a legjobb és a legbarátibb a kapcsolatunk, Jaroslaw Kaczynski és Orbán Viktor hasonló állásponton van a legtöbb kérdésben. Jogos és indokolt abból kiindulnunk, hogy a lengyelek a leghűségesebb társaink a jelenlegi küzdelmeinkben, a mi küzdelmeink az ő küzdelmeik is – mint oly sokszor a történelemben.
Azt azonban mégsem szabad elfelejtenünk, hogy ők méreteiknél és geopolitikai helyzetüknél fogva más pozícióba helyezik magukat Európában, mint mi. Komoly hangsúlykülönbség van közöttünk az Oroszországhoz és az Egyesült Államokhoz való viszonyunkban, pontosabban amíg mi – szerintem kis államhoz méltóan helyesen – megpróbálunk mind a két hatalommal korrekt viszonyra törekedni (természetesen az amerikaiakhoz fűződő szövetségesi kapcsolatunk prioritása mellett), addig Lengyelország Oroszország-gyűlöletéből szinte logikusan következik a feltétel nélküli Amerika-barátság, ami megnyilvánul például az amerikai csapatok befogadásában, illetve legfrissebben a Romániához való közeledésben.
Mindez talán nem vezet közöttünk komolyabb érdekkülönbségekhez a továbbiakban sem, ezért a jelen helyzetben továbbra is Lengyelország a legbiztosabb szövetségesünk a régióban – és ez fordítva is így van.
Nézzünk egy kicsit „fel”, északra: sajnos a balti államokkal nehezebb az együttműködés, hiába tartoznak a tágabban, Szűcs Jenő-i értelemben vett közép-európai kultúrkörhöz. Ennek szerintem a legfontosabb oka megint csak geopolitikai, méghozzá az oroszközelség és a vélt vagy valós fenyegetettség érzése.
A letteknek, litvánoknak és észteknek óriási szükségük van az unió nagyhatalmainak és az amerikaiak segítő támogatására (éppen most zajlik amerikai csapatok telepítése ezekbe az országokba, miként Lengyelországba is), ebből fakadóan jóval megengedőbbek az uniós elit, a bizottság elvárásaival szemben (lásd az észt elnökség javaslatait tavaly ősszel a migránsok befogadásával, a kvótákkal kapcsolatban).
Az illegális migráció kevésbé érinti őket, ezért sem lehetünk biztosak abban, hogy a sorsdöntő szavazásokon milyen álláspontra helyezkednek.
Nézzünk „lefelé”, délre: Bulgária most az uniós elnök. Orbán Viktornak látszólag kiváló a viszonya Bojko Boriszov jobboldali miniszterelnökkel, az év elején ennek látványos jeleit láthattuk. Ám ehhez képest mégis egy olyan, a migrációval és a kötelező kvótával kapcsolatos javaslattal élt a bolgár kormány az elmúlt hetekben, amely semmiképpen sem tükrözi a korábbi nyilatkozatokat, s inkább az uniós bürokráciának és a Soros-hálózatnak kedvez, mintsem a visegrádiaknak.
Az ok ismét csak az, hogy a bolgár kormány nem akart – vagy nem mert – ujjat húzni az unió vezetőivel, talán a rövid távú érdekek miatt.
S végül Horvátország és Szlovénia: Horvátországgal gazdasági vitáink vannak, s a jobboldali kormányzó párt megosztott az európai és integrációs ügyekben. Szlovéniában győzött ugyan Orbán szövetségese, Janez Jansa, de valószínűleg nem tud működőképes koalíciót létrehozni, s nem kizárt, hogy előre hozott választásokra kerül sor, ami Szlovénia mozgásterét csökkenti.
Halkan és óvatosan még valamit megpendítenék: mi, magyarok valóban az ellenállás nemzete vagyunk, amelynek gyakran kellett egyedül állnia a történelem forgószelében. De nemcsak az ellenállás, hanem a regionális vezető szerep is a történelmi hagyományaink közé tartozik, bármennyire is nem illik erről beszélni.
A szlávok, bár őket a Nyugat gyökeres európai származékoknak tartja, szemben velünk, akik sokak szemében még mindig vad ázsiai nép vagyunk, sokszor kényszerültek alávetett geopolitikai szerepbe, s ezt a nyugat-európaiak nem felejtették el, ott van a zsigereikben – s talán egyes szláv nemzetekében is (nem a lengyelekre gondolok), ami egyébként ma már alaptalan és felesleges kisebbségi érzésben is megnyilvánulhat a nyugat-európaiakkal szemben.
Összegezve: Közép- és Kelet-Európának a szuverenitásküzdelmében szüksége van egy világítótoronyra, amely kőkemény elszántsággal és következetességgel teszi a dolgát, és példát mutat, amiből újra és újra erőt meríthetnek a régióbeli országok, amikor éppen elgyengülnének.
Azt hiszem, ismét készen állunk erre a szerepre.
A szerző politológus
