Tavaly már – eljátszva a kínálkozó „zárszó” rímmel – eltemettem Szárszót (nem az eredeti népnemzeti találkozót, hanem a balliberális plágiumot), de lám, mégis volt folytatás idén is az elnyűhetetlen Farkasházy Tivadar kertjében. Ebben a kies dácsában a pázsit jobban bírja a gyűrődést, mint a francia stadionokban, noha nehéz eldönteni: egy AC/DC-koncert vagy a veterán eurokommunisták gyülekezete jelent-e nagyobb környezeti terhelést.
A házigazda amúgy azzal indított, hogy Szárszónak az égadta világon semmi értelme (ezek szerint vannak világos pillanatai), és most már biz’ isten ez lesz az utolsó – de ne higgyünk neki forráskritika nélkül: olyan ő, mint a kivénhedt rocksztárok, akik képesek időről időre visszatérően búcsúkoncertezni, ha megcsappant a családi kassza. A szárszói fejlődéstörténet mindenesetre abba a szakaszába ért, mint amikor Dönitz admirális vezette a Harmadik Birodalmat vagy Retkes Attila az SZDSZ-t, ahonnan (hátrahagyva a kifizetetlen cechet) már az alapító atyák is elszivárogtak a vészkijáraton.
A marxi poén szerint az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától: ha Farkasházy politikai karrierje kezdőpontjának a balliberális házasságszerző szerepét alakító Demokratikus Charta ügyvivői posztját tekintjük („barna eső esik”), ez a végpont közeli állapot több mint tragikomikus. A nevetve búcsúzás egy humoristától meg különösképpen az. Ám nemhiába háromszoros szenior bajnok a veterán MTK-sokkal, nem adja fel a küzdelmet. Bodor Pál sóhaja ötlik eszembe, amikor az első Orbán-kormány idején ekként fohászkodott a szocialisták fennvalójához: csak azt hadd érje meg, hogy kedvencei még egyszer győzzenek. Lám, az imája meghallgattatott: jött Medgyessy, Gyurcsány, Őszöd, és a nyomában újfent Orbán. Bezárult a kör. Pedig Diurnusnak legalább volt humora.
Farkasházy őszödi beszéde az volt, amikor a magyar válogatott vereségét is elfogadható árnak tartotta cserébe azért, hogy Orbán Viktornak legyen egy rossz napja. Ezzel kicsit belezavart a nagyüzemi ellenzéki médiapróbálkozásba, hogy Orbánt leválasszák a focisikerekről, így továbbra is kedvtelve stadionozhassanak. (A stadion az új lélegeztetőgép.) A nemzet-, sport- és nemzetisport-ellenes européer technokraták viszont utálják a focit, míg Farkasházy kétségkívül szereti. Annál nagyobb a kognitív disszonanciája (nem fér a fejébe, nem bírja elviselni), hogy annyi évtized után épp az Orbán-érában jut a nemzet kollektív katarzishoz, míg a remek Horn-, Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kabinetek idején a honi focitól elfordult a magyarok istene, labdarúgásunkat folyamatosan a balsors sújtotta.
Még az istenadta fociimádó nép párhuzamokat képes találni az utánpótlás-nevelő és egyéb sportbarát intézkedések meg a semmiről sem tehető gólok között! S talán a végén kiderül, hogy a lelkünk mélyén tényleg avult, idejétmúlt nemzetállam vagyunk! Ezt egy demokrata nem tűrheti: inkább kiszakítja a szívéből azt a jól körülhatárolható piros-fehér-zöld darabot.
Soha rosszabb időzítést! A magyar legények vitézkednek – miközben Orbán a közösségi oldalán példás visszafogottsággal, lakonikusan posztol. Midőn e sorokat írom, a szurkolók már a nyolcaddöntős ellenfél kilétét találgatják, Farkasházyt pedig meghívták mosakodni a Klubrádióba is. Akkor még nem köpdösték le a politikailag kevésbé cizellált futballfanok, de a kabaré nagymestere még mélyebbre ásta magát: azt mondta, inkább kapjunk egy ötöst a portugáloktól, csak jussunk tovább. Hát jussunk, de ne kapjunk!
Merjünk végre ne olyan kicsik lenni, ahogyan a balliberális szerénykedők szeretnék! Bár inkább azt szeretnék: merjünk ne lenni. Legyünk magyarok helyett színtelen-szagtalan európaiak a korrupt pénzmosodás Juncker szárnyai alatt. A fociválogatott puszta léte amúgy is a nacionalizmus melegágya. Ne legyen Eb, vb és olimpia sem: ne legyen semmi. Kövessük az abortált expó meg a soha el nem készülő 4-es metró SZDSZ-es receptjét!
Az egyetlen vicces dolog Szárszón az volt, amikor előszedték a sufniból azt a tandemet, amelyre annak idején Mesterházyt és Bajnait ültették fel a baloldali összefogás érdekében. A performansz sikerét igazolta az idő: mindkét urat diszkvalifikálták a választók. Most Farkasházy Selmeczivel együtt pattant nyeregbe, egymásnak háttal ülve. Ez nem humoros, inkább szánalmas volt. A vicces a dologban az, amikor eszembe jutott, miként agyabugyálta el lovagias elintézési módot választva Selmeczi Farkasházyt egy baráti árulásból kifolyólag: nem maradt meg holmi szoft köpködésnél…
Ami a politikai produkciót illeti, a munkásmozgalom régi harcosai (Lendvai Ildikó, Kovács László, Szekeres Imre, Mécs Imre, Kuncze Gábor, Herényi Károly, Vadai Ágnes, Gyurcsány Ferenc stb.) mellett színpadra szólították az antiorbánista „civil” népfront üdvöskéit, az autótulajdonos kéregető hajléktalannal, Juhász Péterrel az élen. Hát nem tudom: én kivenném a fiamat abból a gimnáziumból, amit Pukli István igazgat; és azt is nehéz eldöntenem, mi dúlna fel jobban: ha az egyszer már visszavonult Sándor Mária cserélgetné alattam az ágytálat, vagy ha ő lenne az egészségügyi miniszter. Kovács a médiában is exponálta magát mostanában: képes volt az ATV-ben és a Klubrádióban is ugyanabban az összetételben (egy ausztráliai és egy kanadai magyarral kiegészülve) azzal turnézni, milyen rossz is a világban a magyar országimázs. Szerencsére ezen Szárszó sokat javított.
Viszlát jövőre, az utolsó utáni összeruccanáson!