Legutóbb folytatásos „tanulmányként” jelentek meg Szüdi Jánosnak – a második Gyurcsány-kormány államtitkárának a korábbi és jelenlegi törvényi szabályozásból levezetett okfejtései. Terjedelmi okokból nincs lehetőségünk minden egyes állításra reflektálni, de néhány megállapítás mellett nem mehetünk el szó nélkül. A szerző a hosszas, általánosságokat tartalmazó bevezetés után éles váltással megállapítja, hogy a kormány célja „a társadalom alacsonyabb műveltségi szintjének elérése”. Ennek eszköze a cikk szerint az, hogy szűkítik az oktatáshoz való hozzáférés lehetőségeit, például a tankötelezettségi korhatár leszállításával. Ez nem a lehetőséget mérsékli, hiszen nem kell elhagynia az iskolarendszert annak, aki tanulni szeretne, ugyanakkor kérdés, hogy aki 15 éves korában még az ötödik évfolyamon tanul, annak mennyire tud segíteni a fejlődésében egy 11-12 évesekből álló osztályközösség. Példának hozta fel a kormányzat „aknamunkájára”, hogy a Híd programok a szegregáció és a tanulók tönkretételének eszközévé válnak, az általa vélelmezett cél pedig a középiskolai kapacitás csökkentése, azaz az iskolabezárás. A valóságban ezeknek a programoknak a célja a túlkoros tanulók felzárkóztatása.
Az valamilyen fatális véletlen folytán kimaradt a tanulmányból, hogy a szerző államtitkárságának idején folyamatosan csökkent az oktatásra fordított állami normatíva összege. Az iskolákat fenntartó önkormányzatoknak egyre mélyebben kellett a zsebükbe nyúlniuk – már persze annak, amelyik ezt megtehette. Ott pedig, ahol alacsony volt az adóbevétel, vagy eladósodtak az önkormányzatok, vagy átadták az iskolákat a fenntartást vállaló egyházaknak, sokan egyszerűen bezárták a köznevelési intézményeket – országos szinten több százat. Ez a folyamat, tetézve a pedagógusbérek vásárlóértékének folyamatos csökkenésével, az elbocsátásokkal, valóban mérsékelte a minőségi oktatáshoz való hozzáférés lehetőségeit, hatalmas különbséget generálva az egyes iskolák között. Ezzel Szüdiék épp a legszegényebbeket hozták nehéz helyzetbe.
Tény, hogy a 2010-es kormányváltás után sem vált egy csapásra jobbá a helyzet, az oktatási rendszer, köszönhetően a romokban hagyott gazdaságnak és államháztartásnak, továbbra is súlyos alulfinanszírozottsággal küszködött. Azonban 2013-ban jelentős ágazati béremelés kezdődött. Idén rendeződött az állami intézményfenntartó likviditási helyzete, a működését decentralizálták, a költségvetésben évek óta emelkedik az oktatásra fordított összeg. Az oktatási reform során meghozott, túlzott adminisztrációs terhet követelő rendelkezéseket az idén megváltoztatták, hallgatva a szakmai kritikákra. Azt még a Gyurcsány-kormány államtitkára is elismeri, hogy az életpályamodell bevezetésével sokkal jobban jártak a pedagógusok anyagilag, de szerinte mégis a régi szabályozás volt a jobb, mert az elismerte a többlettudást. Ismét csúsztat a szerző, mert nem a többlettudást, ami a gyakorlatban derül ki, hanem a végzettséget veszi alapul a közalkalmazotti törvény, ráadásul abban az egyes fokozatok között jóval kisebbek a különbségek, mint az életpályamodellben.
Szüdi írásának visszatérő eleme, hogy az állami szerepvállalás növekedése miatt a helyi társadalom befolyása visszaszorult, mivel a kormány elveszi az iskolákat. Ráadásként a szerző megjegyzi, hogy az állami szerepvállalással csökkent az „intézményi innováció lehetősége” is. Mielőtt bárki jobban megijedne: az intézményeket nem viszi az állam sehová sem. Ez csupán értelmezhetetlen hisztériakeltés. Ugyanabban az épületben fognak tanulni a működtetési feladatok átvétele után is a gyermekek, mint eddig, a különbség csupán annyi, hogy az állam vállal garanciát a szükséges forrás biztosítására. A helyi oktatással kapcsolatos igények megjelenítésének lesz színtere a tankerületi központi tanács, amely az önkormányzat, a szülők, pedagógusok, diákok véleményét fogalmazza meg az oktatásirányításnak. A pedagógiai innovációba, a tanárok szakmai döntéseibe pedig az állam nem szólhat bele. A hatályos jogszabályok értelmében egy iskola pedagógiai programjáról a nevelőtestület dönt, és nem a kormány.
A szerző előveszi a már régen elkoptatott és unalomig játszott lemezt is, miszerint Magyarországon politikai tényező az idegengyűlölet és a másság elutasítása, amelyet tükröz az oktatási rendszer is. Szegregációt emleget, miközben erről a pedagógus-sztrájkbizottság 25 pontjában egy szót sem ejtenek, pedig Szüdi a Pedagógusok Szakszervezetének szakértőjeként tevékenykedik. Szakmai érveinek aprócska szépséghibája, hogy csúsztatásokkal, vélelmekkel és valótlanságokkal keverve jelennek meg, szándékosan ördögi kormányzati terveket sejtetve a magyar ifjúság ellen, visszasírva az általuk működtetett rendszert, azt, amely csődközelbe juttatta az oktatásügyet.
