Az 1938 és 1941 közötti országgyarapítás utolsó fejezete volt a Délvidék visszacsatolása, amikor a magyar 3. hadsereg 1941. április 11-én indított támadásának eredményeként visszatért az anyaország kebelébe a Bácska, a Muraköz és a Baranya-háromszög. Mindezért azonban súlyos árat fizettünk, hiszen országunk, feladván a fegyveres semlegesség elvét, végképp elkötelezte magát a tengelyhatalmak oldalán és pár hónappal később a Szovjetunió és szövetségesei elleni hadviselő felek sorába lépett a világháborúban.
1940 végére, habár a Magyar Királyság az addigi területi visszacsatolások eredményeként közép-európai hatalommá növekedett, érezhetően beszűkült külpolitikai mozgástere, hiszen a területi revíziót a tengelyhatalmaknak köszönhette, a németek és az olaszok pedig az angolok ellen hadakoztak, akikkel – titokban – gróf Teleki Pál miniszterelnök jó viszonyra törekedett.
Teleki érezte, hogy ekkorra elfogyott körülöttük a levegő, és félelmei akkor váltak valóra, amikor a jugoszláv krízis során két tűz közé került.
A németek benyújtották revíziós számlájukat, mivel a Führer levélben kereste meg Horthy kormányzót, amelyben hangsúlyozta a jugoszlávokkal szembeni magyar területi követelések jogosságát, egyben kérte, hogy a német csapatok magyar területen vonulhassanak fel és a Magyar Királyi Honvédség vegyen részt a jugoszláv hadműveletekben.
A kormányzó közölte válaszlevelében, engedélyezi a német átvonulást, és kifejezte azon reményét, hogy magyar csapatok is részt vesznek a hadműveletekben, de azok feltételeiről akkor még nem született döntés. A levélváltás épp folyamatban volt, amikor a minisztertanács döntött arról, hogy a honvédség csak a Duna–Tisza közén kezdhet hadműveleteket ,és nem lépheti át a történelmi magyar határt.
A Legfelső Honvédelmi Tanács április 1-jei ülésén három feltételt szabtak, amelyek közül bármelyik valósul meg, a magyar csapatok bekapcsolódnak a Jugoszlávia elleni német offenzívába, így ha Jugoszlávia mint állam felbomlik, ha a hadműveletek következtében hatalmi vákuum keletkezik térségben, illetve ha a magyar kisebbséget bármily veszély fenyegetné. Mindeközben – Teleki háta mögött – már napok óta tartottak a német–magyar katonai tárgyalások, amelyek során megegyeztek a honvédség alkalmazásának mikéntjéről is.
A miniszterelnök morális kelepcébe került, amikor április 2-án üzenetet kapott Londonból, amelyből világosan látszott, a britek egyáltalán nincsenek tisztában Magyarország szorult helyzetével. Közölték, a diplomáciai kapcsolatokat megszakítják, amennyiben magyar területen vonulnak át a német csapatok, és kilátásba helyezték a hadüzenetet, amennyiben a honvédség is részt vesz a jugoszláv hadjáratban.
Teleki gróf fő művét, a békés revíziót és a fegyveres semlegességet látta összeomlani, és kilátástalan helyzetéből csak egyetlen kiutat látott, az öngyilkosságot.
A Jugoszlávia ellen 1941. április 6-án megindított német támadás – a másnap Pécs, Siklós és Szeged ellen intézett jugoszláv bombatámadások – és Horvátország függetlenségének április 10-i proklamálását követően a széthullott Jugoszláviában élő magyar nemzetiség védelmében lépett fel a magyar politikai és katonai vezetés.
A Gorondy-Novák Elemér altábornagy vezette magyar 3. hadsereg (budapesti I., pécsi IV. és szegedi V. hadtestek), a gyorshadtest, a folyami dandár és néhány fővezérség-közvetlen csapattest mozgósítására április 4. és 6. között került sor, és az alakulatokat április 11-ig felvonultatták a déli határon. Magyar részről április 13-án tervezték a támadás megindítását, de a látványos és gyors német sikerek arra ösztönözték hadvezetésünket, hogy április 11-ére hozzák előre a támadás időpontját, ugyanis félő volt, amennyiben a honvédség késlekedve csatlakozik a folyó hadműveletekhez, a Délvidék visszaszerzése meghiúsulhat.
A délvidéki bevonulás azonban össze sem volt hasonlítható a felvidéki vagy az erdélyi „csókos háború” eseményeivel. A bevonuló honvédeket a magyarlakta településeken örömmel fogadták, a svábok hűvös távolságtartással, a szerbek pedig ellenségesen – gondoljunk csak a szabadkai, a pacséri vagy a zombori eseményekre.
Hogyan zajlott a hadművelet és milyen volt a honvédek fogadtatása?
Erre vonatkozóan adunk közre pár visszaemlékezés-részletet. A budapesti 2. gyalogdandár rohamszázadának parancsnoka, nemes eszenyi Eszenyi László főhadnagy „válogatott jász legénysége” élén arra kapott parancsot, hogy a határ túloldalán lévő, kisebb háznak álcázott „karaolát” derítse fel.
Véráldozat nélküli első bevetésükről memoárjában a következőket írta: „Önként jelentkezőkből egy járőrt válogattam össze, akiknek feladata lesz a szürkület beállta után a karaola felderítése, különös tekintettel arra, hogy abban órák óta semmi mozgás vagy bármilyen más tevékenység nem észlelhető. Bealkonyodott. A járőr előbb egyesével szökellve, majd utasításom szerint kúszva elérte a karaolát, amiből mi természetesen semmit nem láttunk, és abból a távolságból már a mozgás okozta legkisebb neszt sem hallottuk. Az volt a parancsuk, hogy ha a karaolából tüzet kapnak, a géppuskás szakasz hosszú sorozatban tüzelni kezd, és annak támogatása alatt azonnal visszatérnek. Közben ránk szakadt a sötétség, csak a szemben lévő gyümölcsös fáinak körvonalai rajzolódtak ki a lebukott naptól halványra festett ég alján. Életem első fegyverténye előtt állok – legalábbis azt hittem. Szemem kissé feljebb emelem, s kérem az Úristent, hogy segítse meg vállalkozásunkat, és kímélje meg kiküldött bajtársaim életét. Mintegy válaszul alakok mozognak felénk, és – magyarul beszélnek halkan. A járőrparancsnok boldogan jelenti, hogy az erőd üres […] a szerbek jó pár órája hagyhatták el. Nagy kő esett le a szívemről.”
A kecskeméti 7. honvéd gyalogezred zenekarának tagja, az akkor 17 esztendős Szeverényi István zenenövendék így emlékezett vissza a pacséri tűzharcról: „Váratlanul csak a város közepén hatalmas golyószóró, puskatűz volt […] pattogott a lőszerhüvely a betonon […] És akkor mi a kocsik alá húzódtunk be. Voltak olyan egységek, melyek feladata az volt, hogy próbálja kivédeni a támadást, de nem tudtuk, honnan lőnek. Teljesen bizonytalan volt minden. A templomtoronyból lőttek akkor, utcából, házból, ablakból, emeletről, háztetőről […] Egészen addig tartott ez a partizánakció, a magyar bevonuló katonaság ellen – ellenünk –, még egyszer meg nem szólaltak a lövegek […] És a lövés következtében a templomtorony ledőlt […] és akkor elhallgatott a lövöldözés. Akkor nyugodtan tudtunk továbbmenni.”
Ezredük Szenttamáson keresztül több magyarlakta települést is érintve jutott el Újvidékig.
A helyi magyar lakosság általi fogadtatásukról és az ezredzenekar tevékenységéről Szeverényi István az alábbiakban számolt be: „Őrjöngés volt, őrjöngött a nép. Nagyon kedves fogadtatás volt, amerre mentünk, magyarlakta területeken. Én, mint zenekari tag, különösen élveztem ennek az előnyét, mert a mi feladatunk az volt, hogy a katonákat szórakoztatjuk, fölfrissítjük […] hogy harcedzettek legyenek […] az volt a feladat, hogy a lakosságot szórakoztatjuk, s ezért hétről hétre, napról napra rendszeres próbák mellett, hol az egyik városban, hol a másikban: Szabadka, Zombor, Újvidék, Óbecse, Szenttamás, Temerin, Zenta […] végigjártuk az egészet, mindenütt térzenéket adtunk.”
A budapesti 2. honvéd gyalogezred korabeli, hivatalos ezredtörténete azonban igen szűkszavúan tett említést az áprilisi délvidéki eseményekről.
A szerző hadtörténész