Állítólag van az ENSZ-nek egy tervezete a kábítószerek dekriminalizációjáról, amelyet október 19-én Sir Richard Branson unatkozó milliárdos, a Global Commission on Drug Policy tagja és a Virgin zenecég alapítója kiszivárogtatott. A tanulmány szerint a világ összes országában el kellene törölni a drogbirtoklás és -fogyasztás büntethetőségét. Azt egyelőre nem tudjuk, hogy a dolgozatot milyen tudatmódosító szer hatása alatt írták, de nem aratott osztatlan sikert, mert már a nyilvánosságra kerülés másnapján megfúrták. Az információt megszellőztető BBC szerint valamelyik tagállam nyomására. Nem csoda, ha ellenállás van, hiszen a dekriminalizálás a világszervezet eddigi, többször megerősített konvencióival teljesen ellentétes lenne.
A konvenciók szerint az ENSZ-tagállamokban a drogokat csak tudományos célra lehet alkalmazni, minden egyéb tevékenység üldözendő. A „bűntelenség” hangos tábora a drog elleni háború értelmetlenségével, elpocsékolt dollármilliárdokkal érvel, na meg persze a börtönben senyvedő ártatlan fogyasztók emberi jogaira hivatkozik. Az tény, hogy az Egyesült Államokban a marihuána részbeni legalizálása előtt tízből hat sittes anyagozás vagy dílerkedés miatt volt bevarrva. Néhány évvel ezelőtti becslések szerint az Egyesült Államoknak csak a kannabisztilalom 13 milliárd dollárjába fájt évente, nem beszélve az elmaradó adóbevételekről. De azóta az USA felében a fű legalizálása miatt már jóval kevesebben kerülnek rács mögé. Az egészségügyi kockázatokról azonban egyelőre kevés szó esik, nincs arra vonatkozó becslés, hogy a fű okozta mentális betegségek, függőségek kezelése mibe kerül majd a költségvetésnek. Az országban az engedélyezés előtt 10 millió rendszeres fogyasztó, és 100 millió kocadrogos volt, köztük a fiatal Barack Obama, aki ma már az Egyesült Államok elnöke. Nemrég úgy nyilatkozott, a füvezés, csak egy rossz szokás, mint a cigarettázás. Ártalmatlan. Engedélyezni kell a használatát.
Ezt a videót a magyar legalizáláspárti 444.hu tette közzé tavaly, miután Washington államban is szabadon lehet marihuánát fogyasztani. A felvételen nagymamakorú nők életükben először próbálják ki a szert. Természetesen bejött nekik a cucc, és máskor is használnák. Ők az új fogyasztók a piacon.
A legalizálás ultrái szerint a kábítószer-fogyasztást úgy, ahogy az USA több tagállamában, az egész világon egészségügyi keretek közé kellene szorítani. A füvet például orvos írná fel szorongásra, esetleg gyógyszertárban lehetne kapni 21 éves kor felett. Szóba jöhet még az is, hogy engedélyhez kötnék a forgalmazást, mint például a cigarettáét. Remek ötletek. Mint láttuk, az Egyesült Államokban bevált, már a nagymamák is szívnak. A későbbiekben akár megnyílhatnának Nemzeti Drogériák is, jótékonysági maratont rendezhetnének drogfutároknak, az ínyenceknek pedig a Kézműves Drogok Fesztiválját.
Az optimisták szerint a feketepiac 80 százalékkal esne vissza rövid idő alatt, ha nem lenne bűncselekmény füvezni. A marihuána engedélyezése Amerikában valóban hozott némi változást a drogpiacon: a kartellek átálltak a heroinra és a kokainra, hogy kieső bevételüket pótolják. Eddig persze nem volt szó a kemény drogok fogyasztásának engedélyezéséről, az egyelőre publikálatlan ENSZ-tanulmány azonban megnyitná a zsilipet a többi tudatmódosító szer előtt is. Tegyük hozzá, hogy a legtöbb addiktológus szerint nincs könnyű vagy kemény drog, csak drog van. A szóhasználat csak szemfényvesztés. A szerek hatása azonban komoly egészségügyi károsodást okoz.
Olvasva Roberto Saviano Zero, zero, zero című oknyomozó riportkönyvét a kokainbizniszről, teljesen világos, hogy a drogkereskedelemhez képest Dante pokla lampionos meglepetésbuli. A rémálom széles tablóján ott vannak az elnéptelenített mexikói falvak, a bestiálisan megölt rendőrök és a drogcsempésző kismamák is. A kábítószer-kereskedelem olyan arcokat termel ki magából, mint a júliusban a börtönből megszökött, majd elfogott Joachím Guzmán, a Sinaloa-kartell vezetője, aki egymaga több ezer ember haláláért felelős. A spanjai által Köpcösnek hívott drogbáró egy fullextrás, másfél kilométer hosszú, kivilágított, szellőző berendezéssel ellátott alagúton keresztül, egy sínre szerelt motorral dobbantott Mexikó legmodernebb börtönéből. Telhetett neki a milliókba kerülő szökésre, mert a kartell, amelynek élén állt, egészen Ausztráliáig terjeszkedett, és az Egyesült Államok drogfogyasztóinak felét látta el cuccal. Guzmán néhány éve még a Forbes legbefolyásosabb embereinek listáján is a 67. volt. A sikerért persze meg kellett küzdenie: a mexikói drogkartellek közti háborúban majd egy évtized alatt mintegy 80 ezer ember halt meg.
Nyilván nem hiányoznának a kedvtelésből gyilkoló drogbárók, a kartellek közti leszámolások, a vérfürdők. Ugyanakkor senki nem tudja garantálni, hogy a drogok legalizálásával a drogbiznisz összeomlana. Szokták a helyzetet az amerikai szesztilalom feloldáshoz hasonlítani, ami csak a bűnszervezetek profilváltásáhos és nem megszűnéséhez vezetett. De ha mondjuk, a drogmaffiák be is csődölnek, milyen társadalmi következményekkel számolhatunk?
Az engedélyezés társadalmi hatásának jóval kisebb az irodalma, és inkább a bűntelenné tétel mellett érvelők hangja hallatszik. A Soros György támogatását élvező liberális szervezetek Portugáliára, a dekriminalizás kísérleti országára és annak kedvező kábítószer elleni eredményeire hívják fel a figyelmet. Ott 2001 óta, amióta nem bűncselekmény a fogyasztás és a birtoklás, kismértékben csökkent a droghasználat, ugyanakkor nőtt azok száma, akik először próbáltak ki tudatmódosító szert. Megjósolhatatlanok a következmények, ha a fiatalok könnyedén juthatnak kábítószerhez. Néhány hete egy 24 éves beszívott magyar srác mentősöket vegzált, majd leütött egy taxist. Ha legálisan beszerezhető a kábítószer, akkor nem lesz véletlenül több hasonló, esetleg durvább eset? Nemrég került nyilvánosságra az a videó, amelyen becuccolt brit fiatalok mobiltelefonnal felvették saját halálos közlekedési balesetüket. Ha az ifjúság boltban veszi a kábszert, vajon kevesebb lesz a diszkóbaleset?
Ezek persze szélsőségek, mondják a liberálisok, hiszen lehet ésszel is drogozni. De vannak-e előttünk jó példák? Biztos remek családapa a kendermagos Juhász Péter, az Együtt politikusa. És tudom, hogy Fodor Gábor, liberális pártelnök is egy olyan országban szeretne élni, amelyben simán elszívhat egy jointot a gyerekeivel. De talán nem a közös anyagozás a legjobb családi program. Nem tapasztalni, hogy a drog vagy bármilyen függőség javítaná emberi kapcsolatainkat. A Soros-intézetek statisztikáival és az általuk képviselt életmodellel szemben inkább Jonathan Franzen írónak, az amerikai társadalom egyik legjobb ismerőjének hiszek. Erős rengés című regényének ifjú főhőse azt vágja apja szemébe: „…neked a leghalványabb sejtelmed sincs róla, hogy milyen vagyok valójában, mert az elmúlt huszonhárom évben túlságosan el voltál foglalva a füvezéssel ahhoz, hogy engem is észrevegyél.”
Bizony a liberális világban még illegálisan beszerezve, börtönnel fenyegetve is a mindennapos a droghasználat. Nagy felszabadulás nem lenne a dekriminalizáció után sem. Már most is szinte minden buli kelléke a cucc, a grillpartitól a keresztelőig. Ahogy említett könyvében írja Saviano, a kokaint mindenki használja, még a busz sofőre is, amelyen utazol. Bret Easton Ellis már 80-as évekbeli regényeiben az amerikai társadalom széteséséről írt, amelyben a drogfüggő szülők elidegenednek drogfüggő gyerekeiktől. A legtöbb országban az anyagozás és még a függőség is társadalmilag elfogadott, ha nem okoz közvetlenül erőszakos bűncselekményt. Az önpusztítás belefér. Hollywood, amellett, hogy nagy drámai mozikban – mint például a Rekviem egy álomért, vagy az Oscar-díjas Traffic – mutatja be a narkósok teljes leépülését, és ítéli el a drogkereskedelmet, egyúttal drogkultuszt is épít. A milliós nézettségű amerikai filmekben a lehető legtermészetesebb módon szippantják fel a port az Amerikai pszichótól a Wall Street farkasáig. Nem állítom, hogy követendő példaként állítják, de az anyagozást egy áhított életstílus és a szabadság részeként jelenítik meg.
A liberálisok kedvenc érve a legalizálás mellett, hogy minden civilizáció kulturális vagy vallási hagyományaiba be vannak ágyazódva a kémiai tudatmódosítók, illetve a drog hagyományosan része a kultúrának. Hogy milyen vallási beágyazódásokra gondolhatnak, lövésem sincs, de ha például a misebort veszik egy kalap alá az LSD-vel, rossz úton járnak. És sántít a művészvilágra való örökös hivatkozás is, hogy lám „a jelentős alkotók is éltek tudatmódosító szerekkel, és remekművek születtek.” Odáig azért ne jussunk el, hogy Márai Füveskönyve a marihuánáról szól! És hagyjuk a beatnemzedéket is, hiszen az ő életük épp arról szólt, hogyan ne érjék meg a nyugdíjas éveket. (Egyáltalán nem rajtuk múlott, hogy némelyiküknek nem sikerült fiatalon meghalnia.) Sokat emlegetik példaként a liberálisok egyik kedvenc magyar íróját, Csáth Gézát. Szász János több filmet is rendezett a műveiből. A morfinista íróról, aki élete végén lelőtte feleségét, majd sikertelen öngyilkossági kísérletek után túladagolásban halt meg, kevesen tudják, hogy remekműveit drogfüggősége előtt alkotta. Kosztolányi írta Csáth utolsó éveiről a Nyugatban: „Nyilvánvaló, hogy ekkor már ketten gondolkoztak és cselekedtek: ő és a morfium, mely beivakodott a vérébe és átalakította egykori egyéniségét.”
A legalizálók másik jelentős ütőkártyája az alkoholfogyasztásra, a nikotinfüggésre, illetve az egyéb legális tudatmódosítókra való hivatkozás. Ha például inni legális, szívni, miért nem? – teszik fel a kérdést, és hosszas tanulmányokban bizonygatják, milyen károkat okoz az alkoholizmus. És ebben nincs is vita. Nem hiszem, hogy a konzervatív oldalon bárki is védelmébe venne bármilyen szenvedélybetegséget, rossz társadalmi szokást. De az alkoholizmus nem szűnik meg azzal, ha rászabadítjuk az emberiségre a drogokat. Sokak szerint nem is szerencsés az ivászatot a füvezéssel összehasonlítani. Míg az alkoholfogyasztás nagyrészt kontrollálható, a drog hatása még kis mennyiségben is kiszámíthatatlan, hamarabb okoz addikciót, és komoly pszichés zavarokat kelt. A legtöbb szerhasználó félelemről, paranoiáról számol be.
A 444 újságírója így írt első füvezéséről: „Az iskola mellett voltunk egy erdőben, a cuccaimért sem mertem visszamenni, és végig attól paráztam, hogy sosem lesz vége. Úgy kellett valakinek hazakísérnie.”
Nem kérdés, össze lehet-e vetni egy pohár bor elfogyasztását egy marihuánás cigaretta elszívásával. Még William S. Burroughs művei, a Trainspotting vagy a Breaking Bad című tévésorozat sikere ellenére sem gondolom, hogy az extasy előállításának, fogyasztásának volna ethosza. A borászatnak, vagy a sörfőzésnek igen. Hamvas Bélától még nem olvastam A marihuana filozófiáját, és Hrabaltól sem A droglabori capricciót. A szesz a gasztronómia része. És nem hiszem, hogy az éttermekben a sommelier-t egyhamar felváltaná a drogdíler.
A liberálisok azonban kísérletképpen rászabadítanák az emberiségre a drogokat, mert szerintük a kábítószer elleni küzdelem kilátástalan. Ez olyan, mintha az orvostudomány által egyelőre gyógyíthatatlan betegséget elterjesztenénk az egész világon, mert a kór kezelése kudarcba fulladt.
Az ENSZ tanulmányának szerzői nem számoltak a következményekkel. Nem hiszem, hogy fel tudnának sorolni legalább néhány dolgot, amitől jobb lesz az élet, ha szabadon lehet cuccolni. Népbetegségek tűnnek el a földről, megszűnik az éhínség, vége a klímaváltozásnak? Szívunk, és eljön a világbéke? Ha csak a showbizniszt nézzük, csupán az utóbbi néhány évben olyan sztárokat tett tönkre a drog, és haltak meg legális vagy illegális szerek túladagolásában, mint Heath Ledger, Whitney Houston, Philip Seymour Hoffman vagy Amy Winehouse. A film- és a zeneipar, az üzleti élet mindenütt fuldoklik a kábítószerben. A legalizálás kiirtaná fél Holywoodot és a Wall Streetet. Nem sok celebet találunk, aki azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy nem drogozik. Az ellenkezőjére számos példa van. Morgan Freeman hetvennyolc éves színész, aki korábban kokainfüggő volt, ma már csak füvet szív, hogy egy autóbalesetben megsérült karjában enyhítse a fájdalmat. Ötven éve drogos. Bár közeli rokonát egy narkós férfi ölte meg, de legalizáláspárti. Mások azonban belátták, hogy tévúton járnak.
Az Alice in Chains rockzenekar énekese, Layne Staley mondta: „A drogok egész életemben nagy hatást gyakorolnak majd a munkáimra, akár élek velük, akár nem – a droghasználatnak ugyanis tartós következményei vannak. Teljesen mindegy, hogy éppen drogozom-e vagy sem, a korábbi alkalmakért akkor is folyamatosan fizetnem kell. És nem gondolom, hogy bármilyen kábítószert engedélyezni kellene, ami agykárosodást, vesezavarokat, érelmeszesedést, fájdalmat vagy szenvedést okoz. A drogok nem a fényhez vezető útra visznek, senki sem fog általuk tündérmesébe illő életet élni. A kábítószerek szenvedést okoznak.”
Ő már csak tudta, hiszen herointúladagolásban halt meg 34 évesen.