Rettentő hálásnak kell lennünk a Magyar Narancsnak, mert lehetővé teszi számunkra, hogy a Szabad Nép egykori munkatársának autentikus véleményét megismerhessük az Orbán-rendszerről. Csodálatos folytonosságra vagy inkább az igazság méltánytalan vereségére utal, hogy hatvan évvel a Szabad Nép megszűnése után is itt vannak és itt lehetnek közöttünk azok, akik ezt az alapvető orgánumot oly nagyszerűen és persze a nép üdvére nap mint nap létrehozták.
Elkövettem azt a hibát, hogy elolvastam Kornai János életútjának összefoglalását annak érdekében, hogy ezt a liberális közgazdászikont kicsit jobban elhelyezhessem a XX. század történelmében. Micsoda véletlen, hogy az Orbán-rezsim bírálóinak idősebb generációja általában dolgozott a Szabad Népnél, a Tervhivatalnál, esetleg az ÁVO-nál, vagy ha maga fiatal volt még az ilyesfajta szakmunkákhoz, akkor szülei érdemelték ki a Szocialista Hazáért érdemrendet.
Kornai János ugyanis nyolcvankilenc évének minden terhével és tapasztalatával képes olyan véleményt formálni, ami a körülmények szerencsétlen összejátszása okán pont egybeesik a riport készítőjének, a Magyar Narancs szerkesztőségének, illetve az Európai Parlament liberális frakcióinak álláspontjával.
Nincs szebb egy kiérlelt szakmai álláspontnál, ugyebár. Hogy lássuk egy igazi független értelmiségi életútját, a teljesség igénye nélkül felsorolnám, hogy a demokrácia, az autokrácia és a kommunista diktatúra ezen kiváló szakértője 1947 és 1989 közötti elnyomattatásai során hol volt kénytelen belső ellenzékben senyvedni.
1947–1955 között a Szabad Népnél dolgozott, ahol is a gazdasági szerkesztőségig vitte. Ekkor annyira csúnyán rúgták ki a diktatúra öklétől, hogy egészen az MTA Közgazdaságtudományi Intézetéig repült. 1956-ban végleg szakít a marxizmussal, forradalmi tevékenysége és a tudomány elveihez való ragaszkodása következtében a Textilipari Kutatóintézet osztályvezetőjének nevezik ki. Gondolom, ez a rendszer perverz gondolkodásában rosszabb lehetett a fegyháznál is.
Mert a rendszer valódi ellenségeit kivégezték inkább vagy évtizedekre bebörtönözték. 1963-ban került vissza az MTA-ra, ahonnan, gondolom, szintén büntetésből, egészen a rendszerváltásig folyamatosan kijárhatott számos jelentős nyugati egyetemre tanítani. A hetvenes években fontos ENSZ-megbízatása is volt. Csak azt nem értem, hogy ha a Kádár-rendszer így bánt a hangsúlyozottan nem marxista ellenségeivel, akkor miért akarta bárki is megdönteni.
Hasonlóan a sors fura fintoraként értékelhetjük, hogy egészen véletlenül Kornai Jánost az 1995-ös Bokros-csomag idején a Magyar Nemzeti Bank jegybanktanácsának a tagjává választották, ahol is a Surányi György fémjelezte, „példátlanul sikeres” monetáris politikát támogathatta értékes tanácsaival.
Azt hiszem, A tanú című film terminológiájával szólva, „megdönthetetlen tárgyi bizonyítékok” sorával (vagyis névtelen feljelentésekkel) bizonyítottam, hogy nincs autentikusabb ember, aki megítélheti az Orbán-kormány tevékenységét, a jogállamiságot, a teremtést vagy a nagymamám dobostortáját.
Ugye egy olyan kormányról beszélünk, amely 2010-ben egy senki által nem vitatottan tisztességes választáson a szavazatok több mint ötven százalékát kapva szerezte meg a parlamenti helyek több mint kétharmadát. Abban a választási rendszerben, amelyben a szocialisták 1994-ben a szavazatok harmincnégy százalékát kapva abszolút többséget szereztek, és az SZDSZ-szel együtt a szavazatok kicsit több mint ötven százalékával szintén túljutottak a kétharmadon.
Mint ahogy 2014-ben is kétség nélkül szerezte meg a kormányzás stabil folytatásához szükséges mandátumszámot a Fidesz. Nem az ellenzék kapott kevés szavazatot ahhoz, hogy kormányt alakíthasson, hanem a Fidesz kapott túl sokat (bizonyára közgazdaságilag). Hiszen hogy hiány van ellenzéki szavazatokból, azért egyértelműen a „rendszer”, a nemzeti együttműködés rendszere a felelős, Kornai ezt matematikailag is ki tudja mutatni (bizonyára). Istenem, mi lenne velünk a liberális tudomány nélkül!
Ezért nem elég a szavazatok többsége a demokratikus választási győzelemhez, hiszen annak meglétéről egyes-egyedül a győztes személye dönt. Ha nem a megfelelő ember/párt nyer, nincs demokrácia. Ami most nálunk megint nem stimmel ugyebár. Van ugyan „egy tartósan választási vereségre ítélt, de létező legális ellenzék”, viszont vereségre nem a szavazók, nem a saját alkalmatlansága ítéli, hanem bizonyosan az Orbán-rezsim.
Hiába, szakértőnek születni kell.
A liberálisok egy dologban bizonyosan sokkal jobbak nálunk. Egymás sztárolásában. Több évtizedes munkával építették fel az ikonjaikat, akik egymásra hivatkozva csomagolják újra és újra azokat a teljesen értelmetlen, jelentés nélküli mondatokat, amelyekkel már a hatvanas évek végén is doktori fokozatokat lehetett szerezni bizonyos „jobb” egyetemek társadalomtudományi fakultásain. A Nyugatról jött ember itt, Keleten azt mondott, amit akart, és mi sokáig elhittünk mindent nekik „hozomra”.
De ez talán már nincs így, amióta testközelből figyelhetjük Nyugat-Európa „sikereit” a liberális értékek materializálásában. Ami valahogy a mi nemzeti vagyonunk és értékeink liberális értékre történő erőszakos konvertálásában jelent meg nálunk.
Ezért vagyok végtelenül szkeptikus a közgazdaságtannal szemben is. Gyanakvásom oka feltehetően sokunk közismert fogyatékossága, az, hogy az elménk képtelen húsz logikai ellentmondást kezelni egy elméleten belül. Valamint nem szeretem azokat az egyenleteket sem, amelyekben olyan mennyiségek szerepelnek, amelyek már elvi alapon sem mérhetők meg vagy számolhatók ki, de az egyenletnek mégis van olyan „egzakt” eredménye, ami alapján embermilliókat érintő döntéseket hoznak.
A liberálisok saját tekintélyeik elé mindig ájult szervilizmussal hanyatlanak le, miközben nem ismernek sem Istent, sem embert, ha mások tekintélyeit, értékeit kell a sárba tiporni vagy gúnyosan kiröhögni, megalázni. De nagy bajban lehetnek, ha a Rákosi-rendszer hű kiszolgálóját, a Kádár-rendszer kegyeltjét kell elővenni a téves helyzetértékelésekkel és jóslatokkal büszkélkedő közgazdászok mára gyakorlatilag végtelen sorából. Azért, hogy háromszáz olvasónak 4563-szor is elmondhassák, hogy el vannak nyomva, és a Magyar Narancs is be van tiltva.
Kornai realitásérzékéről sok mindent elmond – habár erre kora nyilván elégséges magyarázattal szolgál –, hogy nemzetitőke-ellenességében a következő kijelentésre ragadtatja magát: „Ennek történelmileg végleges formája volt, amikor a zsidó tulajdont elrabolták a fajvédelem jegyében.” Mármint természetesen a nemzetietlen tőkével szembeni barátságtalan intézkedések apropóján eljut a holokausztig. Hová máshova?
Kevés ocsmányabb dolog van annál, amikor Heller Ágnessel vagy Kornai Jánossal mondatnak ki olyan marhaságokat, amelyeket már csak ezeknek a szerencsétlen embereknek a köreikben meglévő reputációja legitimál, a valóság nem. Miután nem sikerült kinevelni olyan új sztárokat, akik akár távolról is eladhatónak látszanak, kénytelenek a régiekre hagyatkozni, függetlenül attól, hogy az egész mennyire rombolja az érintettek még megmaradt méltóságát. Ezt egyszerűen már nekünk kellemetlen nézni.
De ez persze nem mentő körülmény egyiküknek sem. Akármit ír is a Szabad Nép.
A szerző szociológus