Az elmúlt napokban Tatán megemlékezés zajlott az 1956-os forradalmi eseményekről. Tata izgalmas hely, habár nem tartozik azok közé a települések közé, ahol 61 évvel ezelőtt, október végén tömegek találták szemközt magukat a hazai államhatalom vagy a megszálló szovjet haderők képviselőivel. Salgótarján viszont 1956 decemberében tömeges, véres összetűzés helyszíne volt.
A tatai sortűzper eljutott Strasbourgba is, a salgótarjáni ügy pedig a többi között azzal vált nevezetessé, hogy a bírónak a sajtón keresztül üzent a köztársasági elnök. A két eljárás hű képet ad a magyar jogalkotás és igazságszolgáltatás ellentmondásairól az igazságtétel kapcsán.
A tatai sortűz 1956. október 26-án a helyi rendőrség udvarán dördült el. Akkor már szerte az országban tudni lehetett, hogy október 23-án délután három órakor Budapesten rendszerellenes tüntetés kezdődött, s ez az esti órákra tömegmegmozdulássá vált. Fegyveres csoportok ellenőrzésük alá vonták a főváros főbb pontjait, s tűzharcot vívtak az ÁVH-val és a hadsereggel.
Október 24-én és 25-én a rádióban beolvasták a rögtönítélő bíráskodásról szóló kormánydöntést. Október 25-én a Kossuth tér véres támadás helyszíne volt: szovjet tankok és fegyveres ÁVH-sok lőttek a békésen felvonuló tömegbe.
A bűnügyi adatok, a bírósági ítéletek arról tanúskodnak, hogy október 26-án reggel Tatán a felkelők először a katonai laktanyát lőtték, majd elfoglalták a börtönt és kiszabadították a rabokat. Később a rendőrség épületéhez vonultak. Korbely János százados kapta azt a parancsot, hogy tiszti iskolás alárendeltjeivel együtt vonuljon ki a rendőrség épületéhez. Pisztolyt, géppisztolyt, golyószórót és kézigránátot vittek magukkal. A rendőrség udvarán akkor már csak néhány civil és lefegyverzett rendőr tartózkodott.
Korbely megkérdezte, kinél van fegyver. Az egyik jelenlévő azt mondta, hogy Kaszás Tamásnál, és felszólították a férfit, hogy adja át pisztolyát. Kaszás a zsebéhez nyúlt. Ekkor dördültek el a lövések: a katonák sorozatot adtak le a bekerített civilekre, akiket gépfegyverükkel addig is sakkban tartottak. Kaszás rögtön meghalt. Menekülő társai közül többeket a kerítésen kívül ért újabb sorozat. Az egyik fegyvertelen civil 36 lövést kapott. Két másik, az eseményekben részt nem vevő személy súlyosan megsebesült.
A forradalom évfordulója alkalmából nemrégiben megjelent kötetben az egyik visszaemlékező azt mondta: a kapu előtt elhelyezkedő tisztek is lőttek a menekülőkre. A kiadványban a város önkormányzata igyekezett összegyűjteni a még fellelhető forrásokat.
A tatai sortűzper – jellemző módon – három főbb szakaszban zajlott le. A bíróság először Korbelyt elévülés miatt felmentette a több emberen elkövetett emberölés vádja alól. Később egy új eljárásban, 2001-ben ötévi szabadságvesztésre ítélték. Itt már emberiesség elleni bűncselekmény volt a vád. Az elítéltnek két évet kellett leülnie.
Ezután következett Strasbourg, ahol a 17 tagú nagykamara hétévi várakozás után, 2008-ban úgy látta: a magyar Legfelsőbb Bíróság (LB) nem bizonyította, hogy a katonák magatartása része lett volna annak az állami politikának, amely széles körű és szisztematikus támadásokat intézett a polgári lakosság ellen.
Az ügy még ezzel sem ért véget, mert a Kúria elődjének, a Legfelsőbb Bíróságnak kötelezően felülvizsgálati eljárást kellett lefolytatnia. Ekkor, 2009-ben állapították meg, hogy az 1956. október 26-i tatai sortűz az állami politika szerves része volt, hiszen az előző napon megjelent a statáriumról szóló jogszabály.
Az LB öttagú büntetőtanácsa szerint Korbely János honvédszázados ezt tudta, s feletteseinek a felkelés felszámolására kiadott parancsa nyomán kezdte meg a rendteremtést a helyi rendőrség udvarán. Azt ugyanakkor az LB a strasbourgi ítéletnek megfelelően rögzítette: nem bizonyítható, hogy Kaszás azért nyúlt a zsebéhez, hogy átadja a fegyvert. A 2001-es ítélettel kiszabott ötévi szabadságvesztés így is hatályban maradt.
A sortüzek a megfélemlítés részeként, a forradalom leverése előtt és után országszerte októbertől december végéig zajlottak le. Annak idején legalább hatvan hasonló megtorló intézkedés történt. Büntetőeljárás több mint harminc esetben indult.
Az ügyészség végül – még a 90-es évek elején – nyolc ügyben emelt vádat: a mosonmagyaróvári, a tatai, a tiszakécskei, a kecskeméti, a berzencei, az egri, a salgótarjáni és a Nyugati pályaudvari vérontás miatt. Bíróság elé került később a Kossuth téri eset is. Utóbbinak a periratok szerint legalább száz halottja és százötven sebesültje volt.
Idehaza az elnyomó rendszert működtető vezetők már az elején kiestek a felelősségre vonás rostáján: az ügyészség csupán katonai középvezetők és egyszerű katonák ellen emelt vádat. A bíróság kezdetben többnyire felmentő ítéletet hozott. Szimpla emberölésnek és emberölési kísérletnek minősítette a jogsértéseket, az ilyen bűncselekmények – szemben a háborús és az emberiesség elleni bűntettekkel – 10-15 év alatt elévülnek, s ez a 70-es évek elején bekövetkezett.
A hazai ítélkezés – a pufajkásnak is nevezett Horn Gyula miniszterelnöki működése után – 1999-ben szakított az elévülés címén felmentést szorgalmazó törekvéssel, s egy másik érvelésre tért át.
Ebben figyelembe vette a nemzetközi rendelkezéseket és a hazai fejleményeket is. Egyebek közt azt, hogy a Fővárosi Bíróság Strausz János vezette büntető tanácsa – sokak meglepetésére – már 1995 januárjában a salgótarjáni sortűz perében úgy határozott: a nemzetközi szabályozás alapján kell megítélni az esetet.
A döntés szerint Salgótarjánban 1956. december 8-án nemzetközi konfliktus zajlott le, háborús helyzet volt, hiszen a város akkor már bizonyíthatóan szovjet megszállás alatt állt. A csaknem ötven ember haláláért és sokak sebesüléseiért felelős karhatalmistákat a perben így háborús bűntett miatt marasztalták el. Ezzel később lényegében a Legfelsőbb Bíróság is egyetértett.
Ami pedig a nemzetközi szabályozást illeti: Genfben 1949-ben olyan dokumentumokat írtak alá, amelyek szerint a háborús és az emberiesség elleni bűncselekmények sosem évülnek el. Kimondták, hogy fegyveres összeütközés idején is korlátozni kell az erőszakot, akkor is, ha az incidens országon belül vagy országok között zajlik. Meg kell védeni azokat, akik az összetűzésekben eleve nem vettek részt vagy letették a fegyvert.
A szabályok ugyan többször módosultak, de a háborús és az emberiesség elleni bűncselekmény megállapításának azóta is két alapvető feltétele van. Az egyik, hogy a bűncselekményt – az emberölést, a testi sértést – az állam képviselője a hatalom nevében kövesse el, a másik pedig, hogy a sértett civil személy legyen vagy olyan harcos, aki letette a fegyvert. Az LB ezt is figyelembe véve 1999-ben a sortűzperekben általános iránymutatást adott az ítélkezés számára.
Eszerint az 1956. október 23. és november 4. között lezajlott megtorló intézkedések emberiesség elleni bűntettnek tekintendők. Ebben az időszakban ugyanis az államhatalom fegyveres ereje központi utasításra széles körű, szisztematikus támadást intézett saját polgárai ellen. A november 4. utáni események pedig háborús bűncselekménynek minősülnek, hiszen ekkor már szovjet megszállás alatt voltunk, tehát nemzetközi konfliktus zajlott.
A hazai ítélkezés ellentmondásainak hátterében lényegében az állt, hogy a rendszerváltozást előkészítő kerekasztal-tárgyalásokon és a később megkötött alkuk eredményeképpen az 1990-es választáson győztes pártok nem kívánták bolygatni a múltat. A jogalkotást az egyéni érdekek és ambíciók mellett mindvégig a történeti és a jogi szempontok erőteljes összekeveredése, s a joggyakorlat kellő ismeretének hiánya jellemezte. Így a hasznos törekvések sem vezethettek sikerre. Az Országgyűlés két törvényt is elfogadott az igazságtételről, de ezek elbuktak az Alkotmánybíróság (AB) előtt.
A parlament először, az Antall-kormány idején még azt vélelmezte, hogy a szocializmus negyven éve alatt az elévülés nem történt meg, mert a hatalom nem volt hajlandó felelősségre vonni saját embereit. Ezt a jogszabályt azonban Göncz Árpád akkori köztársasági elnök nem írta alá. Az Alkotmánybíróság 1992 márciusában törölte a rendelkezést. Az egyik előadó bíró a testület elnöke, Sólyom László volt, aki a rendszerváltozáskor, a jogállami forradalom idején még az MDF színeiben politizált.
Az Országgyűlés ezután újabb törvényt fogadott el, az AB 1993-ban ennek kapcsán is kifejtette véleményét az elévülésről. A folyamat azonban itt nem ért véget, mert Györgyi Kálmán legfőbb ügyész és Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke 1995-ben szintén az AB-hez fordult. A testület ennek alapján megsemmisítette az 1956-os októberi forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekmények elbírálásának szabályairól szóló 1993-as törvényt. A határozatot előadó bíróként ezúttal is Sólyom László látta el kézjegyével. Solt egyébként Sólyom Lászlóval együtt az Alkotmánybíróság alapító tagjai közé tartozott.
Említést érdemel egyébként, hogy Strausz János, a salgótarjáni per bírája – aki később, 1998-ban maga is alkotmánybíró lett – néhány éve egy interjúban arról beszélt: Göncz Árpád köztársasági elnök az ügy kezdetén, 1994-ben figyelmeztette őt a sajtón keresztül.
Az államfő ugyanis egy nyilatkozatában a hajdani karhatalmistákra utalva azt mondta: nem helyes dolog szegény öreg embereket vádlottként ennyi idő után bíróság elé állítani. Göncz hozzátette azt is, nem irigyli azt a bírót, aki a szegény öreg emberek ügyében ítélkezik.
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a harmadik igazságtételi kísérlet, az úgynevezett lex-Biszku hat évvel ezelőtti elfogadása sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Már a jogszabály kimunkálásakor is valószínű volt, hogy ebben az ügycsoportban nem lehetnek különösebb reményeink.