A Magyar Idők június 1-jei számában N. Horváth Zsófia bírálta a Magyar Állami Operaházat (és annak vezetőjét), amiért az Erkel Színház a Billy Elliot című musicalt kifejezetten gyerekeknek (is) műsorára tűzte. A bírálat lényege, hogy miközben a kormány népességpolitikája épp a hagyományos családmodellt igyekszik népszerűsíteni, addig egy állam által finanszírozott intézmény ennek szöges ellentétét, egy deviáns életformát propagál, ráadásul már kiskorúaknak is.
Számos nemzetközi kutatás készült, amelyek más és más hangsúlyokkal, eltérő kérdésfeltevésekkel, de ugyanabba az irányba mutatnak: minél fiatalabb generációkat nézünk, annál magasabb a homoszexualitás, az erre való fogékonyság, érzékenység, az ennek való kitettség aránya. Amíg Angliában például a lakosság 4 százaléka vallja magát teljesen homoszexuálisnak, addig a fiatalok körében ez az arány 15 százalék.
Egyre „melegedne az emberiség”? – teheti fel a teljesen jogos kérdést a józan, paraszti ésszel gondolkodó ember. (Persze rögtön homofóbnak bélyegeznék a haladár libsik, erről egy picit lejjebb…) Nem valószínű. Sokkal inkább arról van szó, hogy az elmúlt évek burkolt véleményformálásainak, a filmekből, rajzfilmekből stb. érkező rejtett üzeneteknek köszönhetően egyre többen lépnek a felnőttkorba úgy, hogy pozitívan viszonyulnak a homoszexualitáshoz.
És itt egyáltalán nem az azonos nemhez vonzódókkal szembeni toleranciáról, a homoszexualitás elfogadásáról, a diszkrimináció megszüntetéséről van szó.
Utóbbi nagyon helyes: senkit sem szabad, hogy a munkájában, a karrierjében, emberi kvalitásainak megítélésében stb. bármilyen hátrányos megkülönböztetés érjen a szexuális orientációja miatt. De túl azon, hogy ne tegyük már alma-körte típusú, pusztán ízlésbeli kérdésnek a szexuális orientációt, hanem nevezzük nevén a biológiailag természetestől eltérő viselkedést, vegyük észre azt is, hogy nagyon komoly befolyásolás, agymosás is zajlik.
Rengeteg fiatalt ér csalódás tinédzseréveiben: a kiszemelt lány/fiú nem mutat iránta érdeklődést, sőt az is lehet, hogy általában nem sok sikere van a másik nemnél, míg az osztálytársak hódítást hódításra halmoznak. Düh, frusztrációk, önértékelési zavarok alakulnak ki. Pedig teljesen normális dolog mindez: nem tetszünk mindenkinek, nem mindenki egyformán nagy csajozó-/pasizógép, és vannak, akik egyszerűen csak későn érő típusok.
Igenis lesz olyan lány, akinek pont a pattanásos, magába forduló, félénk, akár számos feminin vonással is rendelkező fiú kell, és olyan fiú is, akinek a kicsit duci, szemüveges lány az esete. Kis türelem kell csak hozzá, meg hogy a szülők, tanárok, esetleg mentálhigiénés szakemberek is segítsenek mindezt megérteni, elfogadni.
Ezzel szemben a tömegkultúrában (is) komoly pozíciókat elfoglaló meleglobbi minden eszközével igyekszik elérni, hogy ezek a csalódott, bár pusztán az élet természetes folyamatain végigmenő fiatalok úgy érezzék, hiányérzetükre itt a megoldás: a „bemelegedés”.
És miután a meleg közösségek – tudatosan – nagyon befogadóak a fiatalokkal szemben, utóbbiak hamar úgy is érzik, megtalálták az útjukat, az önbecsülésüket, önmagukat. Valódi szexuális beérésük, kibontakozásuk, önmagukra találásuk előtt és helyett pszichésen válnak homoszexuálissá, amit aztán a legtöbb esetben már a biológia sem ír felül. Igen, igen, vannak, akik valami érthetetlen oknál fogva valóban, eredendően, zsigerből a saját nemükhöz vonzódnak.
Alfred Kinsey-vel is messzemenőkig egyetértek, aki egy skálát állított fel arra vonatkozóan, hogy kiben mennyire van meg a homoszexualitásra való hajlam. Természetesen ez egy hosszú vitákra lehetőséget adó téma, ezeket a vitákat persze nehéz lefolytatni, mert a progresszív-liberálisok és a szellemi fogyatékosok (a kettő között feltűnően nagy az átfedés) azonnal homofóbnak bélyegeznek mindenkit (beleértve, nyilván, itt és most ezen sorok íróját is), aki csak felvetni is merészeli ezeket a kérdéseket.
Ezt a vitát nyilván nem ebben a cikkben fogjuk lefolytatni, így az általános kérdéstől vissza N. Horváth Zsófia írásához.
Picit túltolja az aggódást és a felháborodást, amikor a „basszus”, „szívatás” stb. szavakat is kifogásolja a darabban; pedig nyilvánvaló, hogy ezek ma már a tinik körében teljesen hétköznapiak, a „teringettét”, „berzenkedik”, „ócsárol” stb. helyett. Kritikájának további részében viszont, ami az előadás kapcsán a gyerekek homoszexualitáshoz való viszonyulásának körmönfont befolyásolását illeti, alapvetően eléggé igaza van, mint ahogy Ókovács Szilveszternek feltett ez irányú kérdései is legitimek.
Ókovács válasza azonban, sajnos, a tőle megszokott öntömjénező, mindenki mást lenyomni igyekvő egotrip (Betiltsuk a balettot és Mozartot?, Magyar Idők, június 2.). Elolvashatjuk, hogy mennyi fantasztikus dolgot tett az általa vezetett intézmény (de főleg ő) a kultúra, azon belül is a balett népszerűsítéséért a fiatalok körében. Ezeket senki sem vonja kétségbe, és őszinte elismerés is jár neki mindezért. De a jó célokat (balettos fiúk kinevelése, hiányuk megszüntetése) ne rossz eszközökkel (a homoszexualitás mint a pubertáskori problémákra való gyógyír) igyekezzünk elérni.
Hárombekezdésnyi (kész csoda, hogy csak ennyi) szerzőkkel, címekkel stb. való dobálózással fitogtatja műveltségét is – ebben sem kételkedünk. Szilvesztert persze így ismerjük és szeretjük; tudjuk, hogy a reflektorfénynek még a szélén sem jelenhet meg más, és pláne nem az ő fényességének megkérdőjelezésével.
Nem ördögtől való, ha a jobboldalon belül is képesek vagyunk vitákat lefolytatni, hiszen marhaság lenne, ha mindenben egyet kellene értenünk. Az sem lett volna azonban baj, ha nem kerüli ki kiválóan az érdemi választ és a felelősséget néhány jó nagy csúsztatással.
Mert azt sem vonta kétségbe senki, így vélhetően az eredeti cikk írója, N. Horváth Zsófia sem, hogy rengeteg olyan mű született a történelem során, ahol a szereplők – ilyen vagy olyan okból – az ellenkező nem ruhájába öltöztek, s hogy ezek között kiváló művek is vannak. És az sem vitás, hogy néha a bányászgyerekek között bukkan fel a művészi tehetség.
Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek. De nem is erről volt szó. Hanem arról, hogy a Billy Elliot egy szép nagy, egész estés érzékenyítőtréning. És hogy kell-e nekünk ilyen.
Szerintem marhára nem. Bőven elég olyan darab készül, többek között például a „nagy” Alföldi Róbert rendezésében, ahol az állólámpák feltétlenül egy nagy nemi szervet kell megformáljanak, és még véletlenül sem állólámpa alakúak. És nincs is baj, legyenek ilyen darabok is.
De miért kell beállnunk a sorba? Ha már végre-valahára sorra nyeri a magyar jobboldal a politikai pozíciókat, és lassan-lassan a kulturális pozíciókban is erősödünk, akkor miért megyünk kivont karddal az önfeladás útján?
Ókovács válasza erős Prőhle-szindrómát mutat; utóbbi, általam egyébként nagyon tisztelt kiváló egykori külpolitikus, jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője is indignálódottan, vehemensen reagált, amikor számonkérték rajta, hogy miért finanszírozza az általa vezetett állami intézmény különböző magyargyűlölő külföldi és hazai irodalmárok fröcsögéseinek minél szélesebb tömeghez való eljuttatását a „kulturális diverzitás” jegyében.
A miértekre persze valójában nagyon is egyszerű a válasz: még mindig nem bírtuk magunk mögött hagyni a megfeleléskényszert. A kultúrában sokáig hegemóniával, gyakorlatilag teljhatalommal rendelkező baloldal képviselői továbbra is jelentős számbéli fölényben vannak, és a kevéske jobboldali intézményvezető még mindig – valószínűleg ösztönösen – hozzájuk próbál igazodni, nekik (is) próbál megfelelni.
Nem. Nem kell, hogy folyton kisebbrendűségi érzésünk legyen. Hogy elhiggyük azt a hamis toposzt, hogy a művészet (a humor stb.) mindig baloldali. De azt sem kell higgyük, hogy kötelességünk egyensúlyt teremteni.
Vagyis de: legyen egyensúly – csakhogy ettől még irtózatosan messze vagyunk. Mind a magas-, mind pedig a tömegkultúrában él még a progresszív-liberális dominancia, az onnan érkező gondolatok, üzenetek nyomasztó túlsúlya. Ráadásul ezek az üzenetek számos esetben rendkívül károsak is. Nem. Nem kell, hogy a gyerekeket fogékonnyá tegyük a homoszexualitásra.
Magyarázzuk el nekik, hogy a meleg haverjuk is ugyanolyan ember, mint ők, ne legyenek vele ellenségesek, de ne is akarjanak rá hasonlítani. Balettozzon a fiú, ha azt szeretne, mert nem érzi magát kellően férfiasnak a focihoz, és frusztrálja, hogy a csajok mindig a jó focistákra buknak, de ne azt a borzalmat hitessük el vele, hogy ő majd transznemű balerinaként fogja megtalálni önmagát, hanem nyugtassuk meg, hogy a legjobb lábú csajok mind a balettintézetben vannak, és tutira össze fog jönni valamelyikkel.
A szerző a Karc FM
szerkesztő-műsorvezetője
