Az iszlám dzsihád ismét lesújtott a káfir (hitetlen) Európára. A célpont ezúttal Spanyolország volt, a muszlimok számára al-Andalus, egykori „birtokuk”, amelyről soha nem mondtak le, hasonlóan minden olyan területhez, amely egyszer muszlim fennhatóság alatt állt.
Ezeknek a területeknek a hitetlenek uralma alóli „felszabadítása” szent kötelesség a klasszikus iszlám jog kialakulásának ideje óta. A vallás doktriner alapjai azonban az iszlám terjeszkedésének csak egyetlen végcélját ismerik – a világ fölötti teljes dominanciát. Ez ellen az ideológiai kihívás ellen védekezni csak úgy lehet, ha képesek vagyunk azonosítani magát az ideológiát és számunkra elfogadhatatlan céljait.
Vannak, akik azt mondják, Európában háború van, de még nem ismerik el a vezetői, mások szerint marginális problémát jelent, hogy az egyre gyakrabban előforduló dzsihádtámadások során tucatszámra hullanak az európaiak, mivel még mindig többen halnak meg Európában fürdőszobai balesetben. Furcsa módon mindig csak a dzsihádot relativizálják ilyen módon, más politikai erőszak tekintetében konkrét elhatárolódás az elvárt reakció.
Legutóbb például Donald Trump elnöktől követelték a fehér felsőbbrendűséget hirdető rasszista erőszak kiemelt elítélését, nem elégedve meg az általános elhatárolódással. Ugyanilyen módon kellene a politikai iszlám felsőbbrendűséget hirdető és kirekesztő ideológiáját is néven nevezni és elítélni. Pozitív fejleményként értékelhető Mariano Rajoy szóhasználata, amely dzsihadista terrorizmusként definiálta a barcelonai merényletet. Mindenképpen ez lenne a helyes irány, nem pedig a probléma gyökerének tagadása, szőnyeg alá söprése és a szokásos reakciók – plüssmacik, gyertyafény, egyperces néma csend, fogadkozás, hogy minden ugyanúgy megy tovább, mint ha mi sem történt volna.
Ahhoz, hogy használható stratégiát alakítsunk ki ennek a veszedelemnek a visszaszorítása érdekében, egy kognitív folyamatot kell végigvinnünk magunkban, amely azonban egyfajta bátorságot igényel a mai európai közéletben. Egy konfliktushelyzetben azonosítanunk kell az ellenséget és az általa elérni kívánt célállapotot. Ha ezt a lépést nem, vagy hibásan hajtjuk végre, akkor a stratégiánk nem lesz képes kezelni a helyzetet. Ezért az Europol adatai alapján 2014 óta az EU területén végrehajtott 46 dzsihádtámadás után talán be kellene látnunk, hogy az ellenségeink dzsihadista muszlimok, akik az iszlám politikai ideológiájának céljait akarják megvalósítani.
A céljuk az, hogy megdöntsék a jelenleg fennálló, nemzetállami szuverenitás elvén alapuló világrendet, amely a nyugati civilizáció terjeszkedése és befolyása hatására terjedt el az egész világon. Helyette egy Allah szuverenitásán alapuló iszlám világrendet akarnak bevezetni, amely nem ismeri el sem a területi alapon definiált nemzetállamokat, sem pedig a határaikon belüli szuverenitás végső forrásaként az embereket. Sem a nép által hatalommal felruházott, sem diktatórikus módon hatalomra kerülő ember vagy csoport nem hozhat törvényeket. Egyedül Allahnak van erre joga.
Az iszlám világrend tehát a saría jogrenden alapul, amelynek a világ minden szegletén uralkodnia kell. Ezért nekik nem céljuk a félelemkeltés, sem az, hogy hitetleneket öljenek, még az sem, hogy mindenki térjen át az iszlám hitre, hiszen az alávetett (dimmi) keresztények vagy zsidók, védelmi pénz fizetése után, korlátozásokkal életben maradhatnak, ha elfogadják maguk fölött az iszlám uralmát. Mindezek számukra csupán eszközök, de nem célok.
Ezek után nekünk, európaiaknak azt kell eldöntenünk, hogy ezt a politikai célt, az iszlamizációt, illetve az iszlám magunk fölötti uralmát elfogadhatónak tartjuk-e. Ha nem, akkor lassan frissíteni kellene a szótárunkat, és az eszközeik helyett a céljaik alapján kellene besorolni a velünk szemben ellenséges csoportokat és ideológiákat. Így a politikai bunkósbothoz hasonlító terrorizmus szó használata helyett dzsihádról kellene beszélni, és a számunkra elfogadhatatlan céljuk ellen kellene stratégiát alkotnunk. Vagyis gátat kellene szabnunk az iszlamizációnak, amely azonban nem kizárólag a hitetlenek elleni fegyveres harc eszközével megy végbe (amely a dzsihád egyik fajtája), hanem sokkal inkább más módszerekkel.
Az iszlamizáció három módon valósul meg: bevándorlással (hidzsra), hittérítéssel (dava) és demográfiai módon. Az első két módnak létezik békés és erőszakos változata, az iszlám családjog pedig például vegyes házasságok esetén kifejezetten elősegíti a harmadik módszert, amely egyébként önmagában is erősen jellemző a muszlim közösségekre. Muszlim nő nem mehet hozzá nem muszlim férfihoz, de muszlim férfi vehet feleségül nem muszlim nőt, mivel a családban minden esetben a férfi a domináns. A gyermekek automatikusan csak muszlimok lehetnek.
A magyar határzár egy adott helyzetben és időben képes volt a migrációval történő iszlamizáció, és ezzel párhuzamosan a dzsihadisták beszivárgásának megnehezítésére, de mivel ez egy ideológia, további intézkedésekre is szükség lesz, ha elejét akarjuk venni a terjedésének. A másik ezzel kapcsolatos problémára már a sokadik alkalommal világít rá a barcelonai támadás. A médiából jelenleg rendelkezésre álló információk alapján az elkövetők közül legalább egy fő legálisan tartózkodott Spanyolországban, tehát gond nélkül érhetett volna el akár magyar célpontokat is. Ez ellen a határzár nem nyújt védelmet, sem az iszlám más terjedési formái ellen.
A dzsihádtól való fizikai biztonság csak akkor garantálható, ha a politikai iszlámnak nem áll rendelkezésére a megfelelő „emberi terepszakasz”, vagyis támogatói bázis. Mivel nálunk még elenyészően kevés muszlim van, a köztük esetleg előforduló dzsihadistákat a megfelelő szolgálatok még a jelenleg rendelkezésükre álló eszközökkel és jogosultságokkal is képesek kezelni. Ez nem mondható el azokról a nyugat-európai országokról, ahol milliós számú muszlim közösségek élnek.
Spanyolország közel kétmillió muszlimjából ötszázezer él a hét és fél milliós Katalóniában. Talán van, akit meglep, de ott, ahol a lakosság ekkora arányban muszlim, nincs az a titkosszolgálat, amely a mai jogosultságokkal és eszköztárral képes lenne garantálni a biztonságot attól a rétegtől, amely az iszlamizáció érdekében erőszakos módszereket is elfogadhatónak tart. Ha még nem is követtek el háborús cselekményt ellenünk, ők a dzsihád jövőbeli végrehajtó állománya és logisztikai bázisa.
Vajon hogyan tekintsünk ennek tükrében az olyan jelenségekre, mint például a „turisták takarodjatok, menekültek isten hozott” falfirkák, vagy a százhatvanezres (!) tömegtüntetés, amelyen Barcelona követelte még több muszlim migráns befogadását? Hogyan értékeljük az arra való törekvést, hogy a córdobai katedrálist nyolcszáz év után ismét mecsetnek nevezzék, és megnyissák a muszlimonak? Ezek alapján a társadalom jelentős részének elfogadható az iszlamizáció. Csak nehogy később ez a tendencia a világ legversenyképesebb és a spanyol GDP 11 százalékát kitevő turisztikai szektorára legyen negatív hatással!
Ha hatékonyan akarunk védekezni a dzsihádfenyegetettség ellen, akkor tovább kell lépnünk az olyan megoldásokon, mint betongúla, fémdetektor, beléptető kapu, több rendőrjárőr utcákra vezénylése stb. Ezek rövid távú és reaktív megoldások csupán, pótcselekvések, amelyek eleve kudarcra vannak ítélve, amíg nem tudjuk, kit akarunk a betonfalakon és ellenőrző pontokon kívül tartani, a rendőrök nem tudják, kit tartsanak szemmel, és a gúlasoron kívül is vannak védtelen, lemészárlásra váró káfirok.
A hosszú távú megoldás csak az iszlamizáció megakadályozása lehet. Erre Magyarországon még van esély, de csak akkor, ha felfogjuk a probléma jellegét, képesek vagyunk azonosítani az ellenséget és ideológiai, stratégiai céljait. Ahol ez nem működik, ott marad a szokásos megoldás: plüssmaci, virágcsokor, gyertyafény, szomorú arccal előadott ostoba beszédek, az iszlamofóbia hangoztatása és a lassú, de biztos behódolás.
A szerző a Politikai Iszlám Tanulmányok Központjának kutatója
