Az osztrák hírügynökség, több napilap és egy magyar internetes portál nemrég közölte: a bécsi szocialista városvezetés végleg elutasította, hogy a császárvárost 1683-ban felszabadító Sobieski János lengyel királynak emlékművet állítsanak a Kahlenbergen.
Ám az ügy messze túlmutat a történelem balos átértelmezésén. Nem csak egy sorsdöntő históriai tény háttérbe szorításáról, mi több, elhallgatásáról van szó. Hitvány politikai akcióval van dolgunk, immár nem először. Az ügynek magyar előzménye is van, ugyanis a bécsi műemléki tanács pár éve egy magyar „szakértőre” hivatkozva elutasította, hogy az ottani magyarok közadakozásból szobrot állítsanak az osztrák származású gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszternek.
Annak, aki – többek közt – országunkban a német nyelvű kultúra jeles támogatója volt. A véleményező nem másra, mint Klebelsberg rasszizmusára hivatkozott. A gróf érdemeit Európában soha senki se vonta kétségbe, kivéve egyetlen történészt, aki az elutasítást a szokásos rágalommal indokolta (jó, hogy legalább antiszemitizmust nem emlegetett).
Sobieski János élete valóságos hősköltemény. Legnagyobb haditettét, a Kara Musztafa nagyvezír által ostromolt Bécs felszabadítását 1683-ban hajtotta végre – a 335. évforduló szeptember 12-re esik –, majd Párkánynál szétverte a menekülő törököket, ezzel végleg visszaszerezte Esztergomot. Párkányban természetesen van szobra.
Sobieski személyében nem csak a hadvezért, a képzett írástudót is tiszteljük. Középfokú tanulmányait a hírneves Nowogródski kollégiumban végezte, majd a krakkói Jagelló Egyetemen filozófiát hallgatott. Ezt követően bátyjával bejárta Európát, közben elsajátította a latin, a francia, a német és az olasz nyelvet. Az a reneszánsz szellemiségű főúr-katona volt, akihez magyar vonatkozásban főképp Nádasdy Tamás nádor, a török által „erős fekete bégnek” nevezett Ferenc fia, Báthory István erdélyi fejedelem, majd lengyel király, Batthyány Boldizsár és Pálffy János hasonlítható.
Sobieski egy Isztambulba menesztett küldöttség tagjaként törökül és tatárul is megtanult, majd ezredesként részt vett a kozákok és a Tuhaj bej hordája ellen vívott beresteczkói csatában. Ott a lengyel–litván csapatok elsöprő győzelmet arattak, Sobieski hírnevét növelve. Ezután csaknem egy esztendeig a Lengyelországra támadó X. Károly Gusztáv svéd király mellett szolgált, majd a hódító ellen fordult, és II. János Kázmérhoz szegődött. A sorsdöntő háromnapos varsói ütközetben csaknem a svéd királyt is sikerült elfognia. Később legyőzte a kozákokat és a tatárokat, míg – nagyhetmanként – fényes diadalt aratott Chocimnál a török ellen. Végül 1674-ben a varsói szejm (nemesi országgyűlés) királlyá választotta.
„Békés” hét esztendő telt el – trónviszályokkal súlyosbítva –, közben Sobieski alapvetően megreformálta a lengyel–litván hadsereget, végül szövetséget kötött Lipót osztrák császárral és magyar királlyal. Az Oszmán Birodalom soha nem adta fel másfél évszázados célját, a bécsi Kizil Elma (Aranyalma) elfoglalását, ezért Ausztriára támadt. Sobieski nem várt a litván erősítésre, a lengyel hadakkal Bécs alá vonult, majd az ostromló törököt a Kahlenbergen megsemmisítette.
Históriás adalék, hogy Lipót császár Sobieski fogadásakor nem volt hajlandó leszállni a nyeregből, mi több, a magánál jóval kevesebbre becsült lengyel királytól elvárta, hogy gyalog, hajadonfőtt köszöntse.
A lekezelés ellenére Sobieski a hadjáratot folytatva Párkánynál ismét szétverte a menekülő törököket. Belharcokkal telt tizenhárom év és hosszan tartó betegsége után 1696. június 17-én Wilanówban elhunyt. Teste más kiváló katonák, köztük Józef Pilsudski marsall mellett a krakkói Wawel Szent Szaniszló-székesegyházában, szíve a varsói kapucinus templom királyi kápolnájában nyugszik.
A bécsi szocialisták ennek az embernek az emlékművét utasították el, noha a szobor talapzata készen áll. 2013-ban még beleegyeztek, a gyönyörű lengyel tervezet is megvalósult, majd az elvtársak pár napja végleg elvetették. A polgármesteri hivatal a döntést szűkszavúan azzal indokolta, hogy a műemléki tanács hozzájárulását nem sikerült megszereznie. Talán egy ottani szakértő Klebelsberg Kunóhoz hasonlóan rasszizmussal vádolja Sobieskit is?
Nem vagy nem csak erről van szó.
Sokkal inkább arról, amit Johann Gudenus, az Osztrák Szabadság Párt (FPÖ) parlamenti frakcióvezetője nyilatkozott. „Hatalmas botrány lenne, ha a háttérben a török választók lekenyerezése állna – közölte. – Az ügyet a lengyelek éppúgy nem értik, ahogy mi sem” – tette hozzá. A történteket a lengyel sajtó sem hagyta szó nélkül. Elvégre nem egy történelmileg vitatott személyről van szó, ráadásul Sobieski nemcsak a lengyelek, az osztrákok s nem utolsósorban a magyarok hőse, hanem a törökellenes harcok nyomán egész Európáé, amelyből a vegyes emlékezetű Habsburg-dinasztia, a pápák és a protestáns egyházak jócskán kivették a részüket.
Sobieski a kereszténység és a hódító iszlám elleni évszázados küzdelmet jelképezi, amelynek – még az emlékének is – a balosok rég hátat fordítottak. A történelem meghamisítása vagy elhallgatása kommunista, illetve államszocialista hagyomány. A neoliberálisok nemcsak átvették, hanem kifinomult eszközökkel rá is erősítenek. A XIX. századi szabadelvű gondolkodás odáig torzult, hogy forrására már nyomokban sem emlékeztet. Ma a manipuláció pénzzel, médianyomással és egyebekkel globális célokat szolgál.
Itt van az eb elhantolva.
Európa jelentős nemzeti-jobboldali fordulat előtt áll, amit az emlékezetpolitikával, az események átértelmezésével, tiltásokkal és a humánumra való örökös hivatkozással próbálnak megakadályozni. Emberséges bánásmód a migránsoknak, nem úgy az őshonos nemzeteknek, s egy szövetséges NATO-és EU-tag államnak, amely sokat tett Ausztria túléléséért. Mit sem számít a rettenetes véráldozat, ha a muszlim választók megnyeréséről van szó. Így megy ez Brüsszeltől Párizsig és Stockholmig. Hiába a no-go zónák, a növekvő terrorizmus és a bűnözés, a balliberális politikai érdek felülírja.
Legutóbb Stef Blok holland külügyminiszter kényszerült nyilvános bocsánatkérésre, mert azt merte állítani, hogy „nem léteznek multikulturális társadalmak” – noha csupán megismételte Angela Merkel kancellár pár évvel ezelőtti kijelentését: „A multikulturalizmus halott.”
Így vagy úgy, a korábbi gyarmattartó Nyugat inkább vélt, mint valós erkölcsi magaslatáról nemcsak lecsúszkálni kezd, hanem zuhanni. Jórészt azok irányítják, akik az igazságot hol kimondják, hol kibeszélik, máskor önös politikai túlélésük érdekében meghamisítják. Így hát nem kérdés, kihez-mihez érdemes ragaszkodni: Európa évezredes értékeihez és példaadó valódi hőseihez, vagy törmelék pártocskák Brüsszelbe és Strasbourgba delegált bohócaihoz? „Szakértőkhöz”, a bécsi városi tanácsba delegált névleges szocialistákhoz és kitartottjaikhoz, vagy az erőt adó történelmi emlékezethez?
A szerző író