Európa eszméje kezdettől fogva és végzetesen két egymásnak ellentmondó elképzelésre épült. Az első szerint Európának példát kell mutatnia a jövő számára a „világpolgárok közössége” felé vezető úton, melynek végcélja egy, a politikai létezés stádiumát meghaladott, kizárólag egyetemes alapelveken nyugvó társadalmi rend, amely nyitott minden ország, minden vallás és minden bevándorló befogadására. Ez tehát a globális állam és a békés utópia irányában tett első lépésként felfogott Európa képzete. A második elképzelés egy tulajdonképpen világosan meghatározott európai identitás legvégső kifejeződését látja Európában, vagyis olyan eszközt, amelynek segítségével a vén kontinens férfi és női lakosai egyesült erővel képesek lesznek ellensúlyozni demográfiai, technológiai, katonai és gazdasági erőfölényük megfogyatkozását, s ezzel a holnap világában is bizonyos befolyásra és előnyökre tudnak majd szert tenni.
A jelenlegi válságot – a bevándorlás legutóbbi hulláma révén a civilizációnkra leselkedő hatalmas, potenciálisan sorsdöntő veszélyt – e két összeegyeztethetetlen alapelv végzetes kombinációja idézte elő.
Európa napjainkra mindenféle distinkcióval felhagyott. Nem képes, nem hajlandó többé különbséget tenni belső és külső határok között, a háború elől menekülők és a más okból ide érkezők között, muszlimok és keresztények, a mi értékeinket osztó és az azokat megvető emberek között. Elmosódott a választóvonal a szociális ellátás teljes körű igénybevételére feljogosító állandó letelepedési engedély és az eredetileg gyorssegélyt jelentő ideiglenes menedék között. Minden egyetlen nagy, zavaros halmazzá olvadt össze.
A második Európa eszméjének nevében könnyelmű erőpolitikát kezdtünk folytatni a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Lebombáztuk és likvidáltuk Kadhafit, meggyengítettük Aszadot, szembeszegültünk Putyinnal, és hozzájárultunk az ukrajnai válság kirobbanásához, eltékozolva az Iszlám Állam elleni gyors fellépés lehetőségét. Egy ideje már csak az erő és az egység nyelvén tudunk megszólalni, pedig egyre világosabb, hogy Jean-Claude Juncker és támogatói csak a levegőbe beszélnek, és a sötétben tapogatóznak. Mivel valójában senkit nem képviselnek igazán, képtelenek felvenni a harcot a helyzettel. Kétségbeesésükben kapkodva, az egyik héten százezreknek ajánlanak menedékjogot, a másik héten pánikba esnek, és gyorsan lezárják a határokat, hogy aztán a harmadik héten újra felnyissák a sorompót. Fogalmuk sincs, mitévők legyenek, csak szakadatlanul sodródnak oda-vissza kontinensünk (tényleges vagy vágyott) mibenlétéről alkotott, két ellentmondó elképzelés között.
A valóság azonban az, hogy mindkét Európa-kép – vagyis a nagy Európa-álom mindkét alappillére – illuzórikus, ugyanis sem egy poszthistorikus, sem egy hataloméhes Európa nem lesz képes a fennmaradásra. Sőt mindkét változat azzal fenyeget, hogy tönkreteszi a mi igazi, eddig felismerhető nemzeti identitásokból összefoltozott Európánkat, amely a maga óriási sokféleségével zsúfolt, kendőnyi földdarabként feszült az ázsiai kontinensnek. Európa identitása mindig is egymást taszító pólusok által meghatározott térben dőlt el, katolikusok és protestánsok, latin és germán népek, az atlantisták és kontinentalisták között. Európa alaptermészetét a kezdetektől fogva az országok közötti verseny, a megkülönböztető jegyek barátságos kidomborítása, más szóval határaink határozták meg.
Akik ma az egységes európai fellépés vagy határaink megnyitása mellett érvelnek, azok tehát nemcsak ebben a kérdésben nem látnak tisztán, de alapvető tévedésben élnek „Európa” valódi mibenlétét illetően. Minden egyes országnak biztosítani kellene a jogát arra, hogy saját hatáskörében dönthesse el, kit enged be és kit nem. A jó határ olyan, mint egy ajtó: nyitható és zárható. Európa igazi jóakarói támogatják az országok és a nemzeti demokráciák abbéli jogát, hogy saját identitásukat maguk alakítsák, s maguk dönthessenek saját jövőjük felől.
A szerző holland író, publicista. A Forum voor Democratie (Fórum a Demokráciáért) alapítója. A határok jelentősége (The Significance of Borders) című könyve ebben a hónapban jelent meg magyar fordításban a Századvég Kiadó gondozásában
