Miközben számunkra egyértelműnek tűnik a migráció káros, veszélyes és tulajdonképpen emberellenes volta, addig a Nyugat vezetői kétségek nélkül állnak ki a finoman szólva is bizonytalan kimenetelű folyamat mellett. Miért nem merül föl egyetlen meghatározó nyugati politikus elméjében sem az a lehetőség, hogy a keleti vezetőknek talán igazuk van? Teljesen elképzelhetetlen onnan nézve, hogy Orbán, Fico, Szydlo és a többiek olyasvalamit képviselnek, ami megfontolásra érdemes? De kérdezhetjük úgy is: miért éppen az Elbánál szakad ketté újra Európa?
Miért van az, hogy az újbaloldali rögeszmék elszánt propagálása, mind erőszakosabb terjesztése egybeesik a migrációs rohammal? Annyira, hogy a bevándorlás támogatására, a rasszista nézetek üldözésére, a nemi azonosságtudat feloldására, a PC-kommunikáció kikényszerítésére és a gyűlöletbeszéd kriminalizálására irányuló törekvéseknek már új, összefoglaló nevük is van: biopolitika. Vajon véletlen, hogy az újbaloldali elmeháborodottak éppen akkor rontanak rá az európai társadalomra, amikor a harmadik világ számkivetettjei elözönlik országainkat?
Van néhány meghökkentő sajátossága a modern gazdaságszervezésnek. Az például, hogy a környezeti katasztrófák a nemzeti jövedelem növekedésének irányába mutatnak. Egy földrengés ugyan tönkreteszi az ingatlanvagyont, de az újjáépítés felpörgeti a gazdaságot. Egy atomkatasztrófa lakhatatlanná teszi az érintett zónákat, de a kitelepítésben, az új infrastruktúra, a lakókörnyezet, a gyárak és egyéb létesítmények megteremtésében részt vevő vállalatoknak kiváló üzletet kínál.
A háború az érintetteknek tragédia, de nemcsak a fegyvergyártóknak nagy lehetőség, hanem azoknak is, akik a reorganizációban részt vállalhatnak.
A tragédiákból születő új világ mindig a vagyonok és jövedelmek koncentrációjával érkezik. Amíg a romba dőlő világ családok millióit teheti földönfutóvá, addig az újjáépítés csak kevesek előnyére szolgál. Több közgazdász – köztük Thomas Piketty, David C. Korten és Ernst F. Schumacher – hívta fel a figyelmet arra, hogy az állami beruházások, nemzetközi segélyek, mindenféle gigaprojektek kivitelezői minden esetben nagyvállalatok.
A kisvállalkozások, a családi mikrocégek, a polgári egzisztenciák nem jutnak megrendeléshez akkor, amikor nagy kezdeményezéseket üt nyélbe az állam vagy a nemzetközi közösség.
Az Európára zúduló bevándorlótömeg felbukkanása olyan, mint egy természeti katasztrófa. Nem gonosz metafora ez a mondat, hanem a legkomolyabb tényleírás. A várható és nyilvánvalóan szükséges beruházások szempontjából mindegy, hogy az Európában jelen lévő nincstelenek azért követelnek maguknak élhető életet, mert a háború, a terror vagy az aszály elűzte őket az otthonukból, vagy azért, mert itt váltak földönfutóvá.
Ha – tegyük fel – sűrűn lakott európai városainkat tragikus földrengés sújtotta volna, a helyzet ugyanez lenne. Európa demokratikus berendezkedése, jóléti koncepciója, egalitáriánus szemléletmódja kényszerűvé teszi a szegények irányába tett nagyvonalú gesztusokat.
A nyomorultak tömegeinek megjelenése kikerülhetetlenül elindítója lesz az állami beavatkozásnak, így a nagytőke ezernyi megrendeléshez juthat.
A magától értetődő logika egyúttal azt is megmutatja, miért nem akarja az európai gazdasági-politikai érdekek összefonódása megoldani a menekültkrízist ott, ahol születik: a Közel-Kelet, Észak- és Közép-Afrika bukott államai semmiféle beruházást nem engedhetnek meg maguknak, de még valamiféle nemzetközi összefogás sem jelentene akkora invesztíciót, mint amekkorát saját országaikban hajlandók és kénytelenek lesznek elkölteni (tulajdonképpen az állampolgárok) a jövevények gazdasági-kulturális-egzisztenciális integrációjára.
És persze az Európai Unió keleti tagállamai a beruházások átcsoportosításának szükségszerű vesztesei lesznek. Errefelé nincsenek akkora vállalatok, amelyek sikerrel pályázhatnának a reorganizáció egyik vagy másik feladatára. A tenderek nyertesei a multinacionális óriások közül kerülnek majd ki.
Éppen azok közül, amelyek például a német, a francia, a belga, a holland politikai elitet hatalomban tartják. Attól is joggal tarthatnak a lengyelek, a csehek, a szlovákok és a magyarok, hogy ők fogják megfizetni a bevándorlók beilleszkedésének árát. Előlük veszik el a munkahelyeket az új integráltak, a Közép-Európa felzárkóztatására szánt uniós pénzek fognak csökkenni annak érdekében, hogy a migránsok megsegítésére is jusson.
Az elit tagjai – bár sok pszichés sérülést hordoznak – azért alapvetően koherens, azaz belsőleg zárt, összetartó világnézetet kell hogy képviseljenek. Elképzelhetetlen, hogy egy nyugati politikus, médiavállalkozó, nagyvállalati csúcsmenedzser egyszerre legyen baloldali és jobboldali, egyszerre képviselje a barikád két oldalán állókat, egyszerre legyen a nagytőke embere és az elnyomottak szószólója.
Ne legyünk naivak! Bármit is mondanak a Nyugat vezetői a szolidaritásról, azért éles helyzetben gondolkodás nélkül a nagytőke oldalára állnak. Így cselekedtek a 2008-as pénzügyi válság során, a görög államcsőd kapcsán, és efféle érdekeket képviselnek most, a brexittárgyalásokkal összefüggésben is.
Ha most látszólag mégis vállalják az újbaloldali ideológiát, annak egyetlen oka van: noha az imént azt írtam, hogy az európai demokrácia, jólét és egyenlőségeszme teszi kényszerűvé a nyomorultak felzárkóztatását, azért az unió elitje világosan látja, hogy ezek az ideák hamar zátonyra futnak az egzisztenciális veszélyeztetettség szikláin. Ahogyan Közép-Európa lakói felismerték, hogy a nagytőke ismét az ő bőrükre akar nyerészkedni, félő, hogy a nyugati polgár is rádöbben erre.
Idejekorán be kell kötni a szemét, be kell fogni a száját ennek a polgárnak. Legyen befogadó, toleráns, megértő és nyitott! Lehetőleg mindenre. Így nem tűnik fel neki, hogy valójában pusztán azt várják tőle: ne sajnálja a migránsokra áldozandó pénzt. Ezért esik egybe a nyitott határok és a Willkommenskultur meghirdetése az állami cenzúra megjelenésével és általában a legkibírhatatlanabb érzékenyítő programok Európára zúdításával.
És hadd tegyem hozzá: ebben a játszmában az sem igazán érdekes, hogy sikeres lesz-e vagy egyáltalán sikeres lehet-e az integráció. A nagytőkének, amely a költséges programok kivitelezői oldalán áll, mindegy, milyen társadalmi hatásai vannak vagy nincsenek az ő ténykedésének.
A szerző író-újságíró