„Egyvalami hiányzott az arcáról, ami viszont a politikusokra annyira jellemző, ezt ma már rögtön észreveszem: a hatalomféltés feszültsége. A vérbeli politikusok szemében mindig ott van az ugrásra kész vad nem lankadó figyelme, a szörnyű éberség, hogy bármelyik pillanatban meg kell harcolni a hatalomért. Milyen jó lenne egy hatalom nélküli elnök, egy mandátuma végeztén vulkánfíber bőrönddel távozó, koronázatlan király, aki csak sétálgat azon a képzeletbeli tisztáson, hiszen semmi dolga, kizárólag azért van ott, hogy más a helyét ne bitorolhassa.”
Az utolsó kelet-európai uralkodóra – akit a második világháború vége még a trónján ért – emlékezett így Markó Béla. A kilencvenes évek elején Svájcban találkozott az 1948-tól száműzetésben élő Mihály román királlyal, azok az élmények idézték fel az RMDSZ volt elnökében ezeket az élményeket. A helyzetrajz pedig attól kapott új jelentőséget, hogy az uralkodó temetése által kiváltott össznépi, már-már hisztériával határos érzelemhullám nyomán meglepő indítvánnyal rukkolt elő a legfontosabb román kormányerő, a Szociáldemokrata Párt ügyvezető elnöke.
Nicolae Badalau elképzelhetőnek nevezte, hogy akár már 2018-ban referendumot írjanak ki Románia államformájának megváltoztatásáról. Mindezt a monarchia iránti, a király halála és temetése kapcsán felerősödött szimpátiával, illetve a monarchiák általában vett fejlettségével magyarázta a PSD-s politikus.
Az elképzelés kiérleletlen, két mozdulattal bizonyítható, hogy nem több skiccszintű ötletelésnél – még jóval azelőtt hogy elmerülnénk a köztársaságpártiak versus monarchiahívők típusú viták szövevényeibe. Arról nem is beszélve, hogy 1992-ben épp a román kommunista utódpárt vezetői tiltották ki az országból a 44 évnyi távollét után hazatérő királyt, aki csak a szocialisták 1997-es bukása után nyert teljes „rehabilitációt”.
Hogy most mégis felmerült annak ötlete, hogy kikérjék a nép véleményét az ország jövendő államformájáról, annak természetesen megvan a maga oka és magyarázata. Az ügy kivitelezhetetlenségét – szélsőséges jóindulattal fogalmazva: roppant körülményes kivitelezhetőségét – mindenekelőtt az sugalmazza, hogy a román alkotmány 152. cikkelye első bekezdésének rendelkezései rögzítik az alkotmánymódosítás korlátait: „A jelen alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági kormányzati formára, a terület integritására, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései nem képezhetik módosítás tárgyát.”
Azaz egy monarchia témájában kiírandó népszavazás eleve alkotmányellenesnek minősül, illetve az államforma csakis új alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása nyomán változhat.
Persze majdnem minden politikai akarat kérdése, ám ha az megvan, az ügy akkor is olyan megpróbáltatások elé néz, amelyhez képest a pardubicei nagy akadályverseny könnyed nyargalás a virágos réten. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk: ha Románia újra monarchia szeretne lenni, legalább négy érvényes népszavazáson kellene túl lennie, ami „csont nélkül” is években számolható időbe telne.
Az alkotmányos monarchia intézményére való visszatérés ötletének csíráját leginkább a szenátus elnöke, Calin Popescu-Tariceanu, a kisebbik kormánypárt, az ALDE első embere okfejtésében fedezhetjük fel. Szerinte Románia jelenlegi félelnöki rendszerébe szinte kódolva van a végrehajtó hatalom és az elnöki hivatal közötti örökös konfliktus.
Meglátásában míg Európa legtöbb országában az államfő csak jelképes, illetve reprezentatív szerepet tölt be, Románia elnöke legtöbbször nem kívülálló bíróként, hanem politikai szereplőként viselkedik. Ezért tartana kívánatosabbnak egy politikai csatározások felett álló uralkodót.
Érdemes lenne alapos társadalmi vitát nyitni az államformáról, a királypárti többség, szerencsésebb esetben össznépi egyetértés nyomán pedig Románia megváltoztathatná államformáját, foglalható össze a korábbi román kormányfő véleménye.
Az ötletelés természetesen nem vonatkoztatható el attól, hogy 2019-ben újabb államfőválasztást rendeznek Romániában, miután a szocialisták jelöltjei rendre elbuktak az elmúlt két választás során. Az elmúlt esztendő csatározásai pedig sokkal inkább emelték Klaus Johannis elnök ázsióját, mint a kormányzás természetes erodáló hatására önkezűleg is „rásegítő” szocialistákét.
A monarchista népszavazás ötlete viszont akár jó szolgálatot is tehet a magyarság ügyének. A romániai magyarság autonómiaigényének eddigi vita nélküli lesöprését ugyanis elsősorban az alkotmányellenességre való hivatkozással ideologizálták.
A mindig kéznél lévő érv éppen a már említett 152. cikkely első bekezdésének kikezdhetetlensége volt. Az alkotmánynak „a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére” vonatkozó passzusa ugyanis ez idáig olyan mértékben tűnt kikezdhetetlennek, akár a mózesi kőtáblák tartalma.
Miután a katalóniai függetlenségi népszavazás körülményei nem feltétlenül segítettek az ügynek – elsősorban nem a voksolás végeredménye, hanem azon sietős, már-már hűségeskünek is beillő állásfoglalások révén, miszerint Székelyföld nem elszakadni kíván Romániától –, a monarchikus felvetések új tárgyalási pozíció esélyét villanthatják fel.
Elsősorban a precedensteremtés tekintetében, még akkor is, ha aligha kerül sor a „diverziókeltés” szándékával felvetett népszavazásra. A néhány napja Kulcsár-Terza József háromszéki parlamenti képviselő által a bukaresti képviselőházban egyéni törvényjavaslatként beiktatott székelyföldi autonómiatervezet sorsát ettől még a hibázás különösebb kockázata nélkül megjósolhatjuk.
Az alkotmányos monarchia ügyében tartandó népszavazás felelőtlenül felvetett ötlete mindenesetre további akciókhoz szolgálhat kiindulási és hivatkozási pontként. Nem kétséges ugyanis, hogy a legutóbbi, hatalommal felruházott román köztársasági elnökök okozta csalódások után ezerszer jobban szolgálhatná a magyarság ügyét „egy mandátuma végeztén vulkánfíber bőrönddel távozó, koronázatlan király, aki csak sétálgat azon a képzeletbeli tisztáson”.