Noha az Európai Uniót célba vevő bevándoroltatás célja igen sokrétű, és elsődleges fenyegetései hatalompolitikai, kulturális, benne nyelvi, vallási, erkölcsi identitásúak, az anyagi jellegű károk, kárveszélyek is ijesztőek. E kiadások már ma elérik-meghaladják a brexit utáni EU költségvetési kiadásait. Németországban egyes kutatások már kezdetben évi 25 milliárd euróban jelölték meg a 2015. évi és az azt követő bevándorlás, bevándoroltatás éves kiadásait. Ehhez adódhatnak a többgenerációs török, kurd stb. lakosság integrálásával kapcsolatos kiadások.
Még hitelesebb adat került napvilágra, amikor Gerd Müller CSU-s fejlesztésekért felelős miniszter közölte: egymillió bevándorló egyévi ellátása harmincmilliárd eurójába kerül a német államnak. Joggal vethető fel, hogy akkor a maradék 700 ezer migráns eltartásával együtt ez az összeg mintegy negyvenötmilliárd euró évente. Ehhez adódnak a korábbi török, kurd stb. bevándoroltattak társadalmi integrációjának a szokásos költségek feletti terhei.
Franciaország külvárosai 2005-ben lobbantak lángra. Ekkor egzakt költségvetési elemzések születtek a bevándorlás költségvetési kiadásairól. Az Európai Tükör című folyóirat 2006/7–8. száma is közzétette Jacques Bichot francia professzornak a bevándorlás franciaországi költségeiről készített kalkulációját. Eszerint a bevándoroltatott más civilizációjú embertömeg társadalmi integrációjának kudarca már akkor évi huszonnégymilliárd eurójába került a francia gazdaságnak.
Ugyanakkor Bichot számításai a politikai korrektség jegyében születtek, tehát alulkalkuláltak. Valójában a gyarmati múlt és későbbi munkaerőimport halmozott társadalmi integrációs deficitje már 2005 körül harmincmilliárd euró lehetett évente. 2018-ban e kiadás legalább ötvenmilliárd euróra növekedhetett, hiszen azóta már a rendkívüli állapot szinte jogi normaként átkeresztelve nehezedik a franciákra.
Az Európai Unió egészére nehezedő bevándorlási folyamat társadalmi költségeinek becslésénél megalapozottan számolhatunk a többi célország – Ausztria, Svédország, Benelux államok, Olaszország stb. – viszonylatában összesen harmincöt-negyvenmilliárd eurós éves kiadással. Összességében tehát mintegy 130 milliárd euró terheli évente az uniós tagországok nemzetgazdaságait. Ez nagyságrendileg azonos a 2014–20-as EU-költségvetés Egyesült Királyság nélküli éves kiadásával, azaz a GDP egy százalékát súrolja.
De ki viselje a bevándorlás költségeit? E kérdés megválaszolásánál legalább két irányból indokolt a válaszhoz közelíteni. Egyrészt az országokon belüli gazdasági szereplők – vállalat, önkormányzat, kormány –, másrészt az EU-tagállamok közötti tehermegosztás szempontjából, utóbbi kapcsán, a szolidaritás elve okán éppen kemény értelmezési háború dúl.
Eleddig sokkal kevésbé merült fel, hogy mekkora legyen a vállalatok teherviselése, holott – legalábbis a felszínen – a politikai vitákban a vállalatok, a cégek munkaerő-szükségletei kielégítésével indokolták elsődlegesen a bevándoroltatást, és a német piacra fókuszálva. Ha a vállalat a kedvezményezett, akkor viszont joggal vethető fel, hogy a munkaerőimport járulékos költségeit is neki kellene viselnie. Ennek alternatívája, hogy a terheket a bevándoroltakkal terhelt települések, végső soron a nemzetgazdaság egésze, az adófizetők egyenlítik ki, ami a mostani gyakorlat.
Joggal merül fel az is, hogy a környezetvédelemben már követett, a „szennyező fizet” elvének alkalmazása miért marad el. Miért nem érvényesül a bevándorló-munkaerőt igénylő, alkalmazó vállalatok megterhelése oly módon, hogy egy kivetett különadó a három-négy generáción túl jelentkező társadalmi terheket is fedezze? Sőt, amennyiben az állam viseli a társadalmi integráció költségeit, akkor gyakorlatilag közvetetten szubvencionálja a vállalatokat, tisztességtelen versenyt okozva ezzel az egységes EU-piacon.
A bevándoroltatás költségeinek unión belüli, országok közötti vizsgálata előtt világosan szembe kell nézni azzal, hogy a bevándoroltatás fékezi a technikai modernizációt. Az importált, alulszámlázott munkaerő nem készteti a vállalkozót-vállalatot, cégeket a munkaerőt kiváltó technikai fejlesztésekre. Következésképpen csökken az unió versenyképessége. Torzul ugyanakkor a működőtőke unión belüli áttelepülése az alacsonyabb bérű, jellemzően új tagállamokba, márpedig éppen ez segítené a régiós felzárkózást és erősítené a kohéziót az EU-források nélkül is.
A fenti adatok, összefüggések érthetővé teszik, hogy az EU-tagállamok miért küszködnek a más civilizációs közegből érkezett lakosok integrálási gondjaival és a maastrichti követelmények teljesítésével. Érthetőbbé válik az is, hogy a fogadó országok miért törekednek a költségek fokozatos átterhelésére a közép-keleti új tagállamokra. Az érdekegyeztetés elmaradása viszont a kontinens és az Európai Unió széthasadása irányába mutat.