Ismét kísértet járja be Európát. Ezúttal a hidegháború kísértete. A kialakult helyzet gyökerei 25 évre nyúlnak vissza, amikor a Szovjet-unió összeomlása után úgy tűnt, az új Oroszországnak sikerül kitörnie nemzetközi elszigeteltségéből, s a nyugati nagyhatalmak szövetségeseként és partnereként Európa felvirágzásának egyik főszereplője lesz. Ehelyett a Nyugat ma ismét a biztonságát veszélyeztető tényezőként tekint Moszkvára.
A napokban az orosz közszolgálati televízió egy kétrészes, személyes hangvételű portréfilmet sugárzott Vlagyimir Putyinról, amelyben az elnök ahhoz hasonlította a nyugati hozzáállást Oroszországhoz, mint amikor új rab érkezik a börtöncellába, és a régiek közlik vele: neki a kübli mellett van a helye.
A filmben az orosz elnök gyakran emlékezik vissza a 90-es évekre, amikor az ország megalázó helyzetbe került, mivel az állam olyannyira meggyengült, hogy hónapokig képtelen volt fizetni az alkalmazottainak, a gazdasága és a hadserege romokban hevert, miközben a csecsenföldi háború széteséssel fenyegette. Putyin nem véletlenül tér vissza ehhez az időszakhoz, mert a Nyugattal kiújult jelenlegi konfliktus gyökereit is itt találhatjuk.
A hidegháborúban győztes nagyhatalmak ugyanis semmit sem tanultak a XX. század történelméből. A legyőzött Szovjetunió romjain megalakult legjelentősebb államot, Oroszországot nem integrálták abba az euroatlanti biztonsági rendszerbe, amely a második világháború utáni béke egyik alappillére volt.
Márpedig az első világháború utáni időszak már megtaníthatta volna őket arra: ha egy vesztes nagyhatalmat sarokba szorítanak és megalázó helyzetbe hoznak, akkor az, amint erőre kap, meg fogja kérdőjelezni a győztesek által kialakított világrendet.
A szovjet széthullás utáni gazdasági válságok tépázta utódállamokból senki sem nézte volna ki a kilencvenes években, hogy bármelyikük is képes lesz meglepni a győztes nyugati nagyhatalmakat. Amikor húsz évvel ezelőtt Vlagyimir Putyint kinevezték az orosz titkosszolgálat, az FSZB élére, és ezzel megjelent a nagypolitika színpadán, az olajár még hordónként tíz dollár körül volt, majd lassan az akkori szint tízszeresére kúszott.
Az egyre emelkedő olajbevételeknek köszönhetően az egy főre jutó GDP az ezredforduló óta több mint a hatszorosára nőtt Oroszországban. Putyin képes volt kompromisszumot kötni a csecsenekkel, újjászervezni és újrafegyverezni a haderőket, konszolidálni a gazdaságot, és létrehozni egy olyan stabil politikai rendszert, amely biztonságot nyújt mindenkinek, aki elfogadja a játékszabályait.
Az orosz közemberben az elmúlt két évtized történetéből az tudatosodott, hogy a 90-es években porig alázott, nyomorba taszított és végsőkig legyengített hazája talpra állt. Sőt, ismét meghatározó tényezőként jelent meg a nemzetközi porondon. Nem engedte beljebb a NATO-t az egykor szovjet térségbe. Viszont az utolsó pillanatban beavatkozott Szíriában az Aszad-rezsim oldalán, visszaszorítva a muzulmán szélsőségeseket.
Persze az orosz televíziónak is nagy szerepe van abban, hogy a választók az ország megmentőjeként tisztelik Vlagyimir Putyint. Népszerűsége még azon értelmiségi körökben is meggyőző, amelyek egyébként az Európához közelítő reformok hívei.
A magas választási részvételi arány melletti elsöprő győzelemből a Kreml könnyen azt a következtetést vonhatja le, hogy a nép a jelenlegi politikai irányvonal bebetonozása mellett szavazott. Erre utalnak az elnök választások előtti programbeszédei is, amelyekben új és egyedülálló fegyverrendszerek kidolgozását helyezte kilátásba, ugyanakkor az életszínvonal további emelését, a szegénység visszaszorítását is megígérte.
Putyin egy olyan Oroszországot szeretne látni, amely egyrészt globális hatalomként a világ bármely pontján képes lesz megküzdeni a saját érdekeiért, másrészt szavatolni tudja lakosságának folyamatos gyarapodását is.
Ennek a kettős célnak a megvalósításához azonban sokkal hatékonyabb és fejlődőképesebb gazdaságra lenne szükség. A szovjet összeomlás egyik oka éppen az volt, hogy a XX. század ipari forradalmainak vívmányaiból főként tankok és rakéták születtek, a lakosság ellátásához szükséges versenyképes tömeggyártásra már nem maradt kapacitás.
Az orosz gazdaság az elmúlt negyed században nem jutott messzire a szovjet színvonaltól. A lakossági ellátáshoz szükséges árualapot javarészt importból szerezte be. Az infrastruktúrája még mindig a szovjet alapokra épül, amely mostanra már elavult, s az ország óriási méretei miatt foghíjas is. Hasonlóképpen messze elmarad a XXI. század követelményeitől az automatizáltság, valamint az ehhez szükséges munkakultúra és a vállalatirányítási képességek szintje is.
A legalább 25 százalékos orosz állami érdekeltségű vállalatok a gazdaság 70-75 százalékát uralják, viszonylag szűk keretet adva a kis- és középvállalkozásoknak (kkv-k). Az olajárak gyors emelkedésének időszakában a Kreml egy kiváló lehetőséget szalasztott el arra, hogy több ezer kisvállalkozás alakulhasson meg az olaj- és gáziparban.
Ehelyett a központosítást választották, létrehozva néhány állami óriásvállalatot. A piacgazdaság fejlődőképességét azonban az életképes, az igényekre gyorsan reagáló és egymással versengő középvállalatok határozzák meg a világon mindenütt, s ez alól Oroszország sem lesz kivétel.
Az orosz kkv-k életképességéhez azonban módosítani kell a hitelfeltételeken, mivel a négyszázalékos évi infláció mellett képtelenek kitermelni a 15 százalékos kamatszintet. Ezenkívül javítani kell a jogbiztonságot az állami hivatalok túlkapásaival és a szervezett bűnözéssel szemben is.
Az orosz kkv-k életképességének fontos szerepe lehet a kivándorlás fékezését tekintve is, ugyanis a fiatalságnak alternatívát kínálhatnak a megélhetésre az állami szektorban elhelyezkedés mellett. A legújabb közvélemény-kutatások szerint az orosz fiatalság már nem a televízióból, hanem az internetről tájékozódik, vagyis kevéssé befolyásolható, miközben nyitottabb a világra.
Ahhoz tehát, hogy ne hagyja el évente több százezer ember az országot, az orosz kormánynak a jelenleginél tágabb tereket kell kínálnia az önmegvalósításra. Különösen igaz ez a méltán világhírű orosz tudományos kutatásra, amely a leginkább kitett a nemzetközi agyelszívásnak.
Hiába tűnhet tehát úgy, hogy az orosz lakosság az állandóságra szavazott, az utóbbi másfél évtizedben elért jólét és a fejlődőképesség fenntartásához gazdasági reformokra lesz szükség. El kell dönteni, hogy a továbblépést állami injekciókkal és dominanciával vagy a piaci eszközrendszer kibővítésével érik-e el. De még az első változat sem valósítható meg szerkezetátalakítás, az olajfüggés csökkentése nélkül.
A gazdasági modellváltás lehetőségeit azonban alapvetően meghatározza majd az, milyen kompromisszumot tud kötni Moszkva a Nyugattal. A jelenlegi hidegháborús viszonyok fenntartása egyik félnek sem érdeke. Egy olyan közös nevezőnek kell születnie, amelyet a Kreml nem érez megalázónak, a saját komfortzónáját veszélyeztetőnek és fejlődési lehetőségeit korlátozónak, a Nyugat pedig a biztonságát fenyegetőnek.
Komoly gazdasági érdekek szorítják a feleket a megállapodásra. Európa energiaellátása az elkövetkezendő két évtizedben igen nehezen elképzelhető orosz források nélkül, a Kreml költségvetése pedig éppen az ebből befolyó bevételekre épül. Moszkvának szüksége van a nyugati pénzforrásokra és technológiákra a hazai infrastruktúra és ipar korszerűsítéséhez, a globalizáció előnyei-nek kiaknázásához. Oroszország korszerűsítése pedig hatalmas lendületet adhatna az európai cégeknek, vagyis az összefonódás csak erősítené mindkét felet.
A megállapodáshoz azonban a jelek szerint rögös út fog vezetni, mivel az álláspontok egyelőre kizárják egymást. Minél hosszabb ideig tart az ellenségeskedés, annál nehezebb lesz a közeledés.
A szerző újságíró