A közéleti szereplők többek között aszerint is megkülönböztethetők, hogy belső motivációjuk elsődlegesen az önérdekre vezethető-e vissza, avagy valamiféle belső hitre, értékrendre, világnézetre. Eszerint megkülönböztethetünk széplelkeket és karrieristákat, avagy kevésbé triviálisan: programorientált és pozícióorientált politikusokat.
A rendszerváltás hajnalán az MSZP-ben feldúsultak a pozícióorientált politikusok. Akadt ugyan néhány, nemzetben gondolkodó, hithű reformer, mint Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás vagy Kósa Ferenc, de a többséget egyértelműen a politikai túlélés, a kevés munkával járó egzisztencia megőrzése motiválta, és nem sokat számított nekik, hogy Moszkva helyett a New York–Washington– London–Brüsszel sokszögben alakul majd ki politikájuk vektora, onnan mondják majd meg, hogy merre van a helyes irány. Az ellenzéki oldalon ekkor még a nem kevés idealizmussal átitatott értékorientált politika, az őszinte lelkesedés és hit volt a jellemző.
Ez a kép mára lényegesen megváltozott, persze nem az MSZP vonatkozásában. Illetve valamennyire ott is, hiszen onnan teljes mértékben kikoptak azok, akiknek bármilyen mértékben is számított az elvi meggyőződés. Kereken két évtizede írta Tellér Gyula az SZDSZ vonatkozásában a Polgári Magyarországért vitairat hasábjain, hogy „ideológiájuk egyik fele a kapitalista magántulajdonra áthangszerelt szocialista internacionalista hatékonyságideológia”, a másik fele a vegytiszta nemzetellenesség, amit a jeles közgazdász igen szépen írt körbe. Nos, ez az, ami az MSZP-re is teljes mértékben áll. Megjelent még a baloldalon az LMP, amelyet kétségkívül az értékek vezetnek, s amely értékek között jelen van az antiglobalizmus is, politikai vonalvezetésük viszont nehezen követhető.
A jobboldalon a Fideszben is látványos a karrieristák térhódítása, ami nem kis fejfájást okozhat a nemzetépítésben gondolkodó Orbán–Kövér-párosnak, illetve a pártpolitizálást ügyszolgálatnak felfogó kormánypárti politikusoknak. A Jobbik hosszú időn keresztül következetes, értékelkötelezett nemzeti pártnak tűnt, de az utóbbi fél év, s különösképpen az utóbbi két hónap erősen megrengette a közvetlen pártkötődés nélküli szurkolók és érdekmentes támogatók bizalmát. Folyamatában tekintve az elmúlt bő negyed évszázadot, megállapítható, hogy a politika súlypontja az eszmék világából a pragmatikum felé tolódott. Aminek egyébként van pozitív hozadéka is, hiszen az eszmék piacán a nemzeti gondolkodás messze nem egyeduralkodó, sőt a globális háttérhatalom által irányított fősodratú nemzetközi média nagyon is ideológiavezérelt. Hogy ez az ideológia hagyomány-, nemzet- és emberellenes, az más kérdés.
Ugyanez a folyamat megfigyelhető Erdélyben is. 1990 után egy évtizedig érdemi viták folytak az erdélyi magyar közéletben, nagyjából 1999-ig, amikor is az egyértelmű fiaskónak számító tanügyi törvény kapcsán az akkor már kormányon levő RMDSZ vezetői úgy döntöttek, hogy sikerként kommunikálják a kudarcot. Addig is folyt a másik fél feje melletti elbeszélés, de az a fajta tényekre fittyet hányó monologizálás, ami egyébként az európai politikában is megfigyelhető (a migránsügyben különösképpen), nem volt jellemző a szervezetre. Az autonomisták kiszorításával, majd e politikai csoport tagjainak 2003-ban megindult fokozatos önkéntes kilépésével a szervezet tovább tolódott a tartalom nélküli karrierpolitika irányába.
1996-ban az RMDSZ még keményen ellenállt a Horn–Kuncze-kormány nemzeti érdekeket félreseprő alapszerződés-politikájának, és nem volt hajlandó legitimálni a Kovács Lászlóék által a román utódkommunista testvérpártnak nyújtott választás előtti diplomáciai segítséget. De ugyanebben az évben fordított hátat a szervezet az autonómiapolitikának, a kockázatos, konfliktusokkal járó, bátorságot, eltökéltségét igénylő önálló magyar politikát felváltotta a kormányzati együttműködés, a román nemzetstratégiai célok szolgálatába való belesimulás, a távlattalanság.
Ezek után nem meglepő, hogy a státustörvény kérdésében már nem volt egységes az RMDSZ, több vezető akkor úgy nyilatkozott, neki nem kell igazolvány ahhoz, hogy magyarnak vallja magát, mintha erről szólt volna a jogszabály. (Egyikük, Székely Ervin, pár évvel később a Székely Nemzeti Tanács messzemenően eurokonform autonómiastatútuma kapcsán azt írta, a tervezet oly mértékben etnodiszkriminatív, hogy „ilyet Adolf Hitler sem mert volna papírra vetni”. És bizony az ismételt nemzetellenes kiállás nem jelentette politikai pályájának végét.) Az RMDSZ vezetése mindig is úgy igyekezett lavírozni, hogy megőrizze mind Budapest, mind Bukarest támogatását, kerül, amibe kerül.
Az 1996-ban hallgatólagosan megkötött kompromisszum, a román és a magyar elit kéz kezet mos játéka sokáig jól működött, Románia EU-csatlakozásáig egyenesen kiválóan. Hiszen mindkét fél megkapta azt, amit akart: a román politikai elit a Nyugat irányában való hitelesítést, a magyar vezetés pedig annyi, a lényeget, a közjogi struktúrára, a magyar nemzeti önkormányzatra és az autonómiára vonatkozó célokat nem érintő engedményt, amit eredményként felmutatva a közösségnek, úgy, amennyire meg lehetett őrizni a szavazóbázist. A jól működő egyezséget a román fél rúgta fel, amikor hozzányúlt a szerzett jogokhoz és ismételten önkényes gesztusokat tett a magyarok ellenében (Mikó-ügy, terrorista műbalhé, hadjárat a székely zászló ellen, a korrupcióellenes ügyészség politikai bunkóként való használata – legutóbb a marosvásárhelyi katolikus líceum ügyében). Ennek dacára az RMDSZ politikája érdemben nem változott.
Visszatérve az alapgondolatra: sokan hajlamosak egyenlőségjelet tenni Markó Béla és Kelemen Hunor közé, annál is inkább, hogy Markó kiszemelte és szabályosan kinevelte az utódját. Miközben jól érzékelhetően épp a tárgyalt szempont alapján van közöttük egy lényeges különbség. Markó Béla sokkal ideologikusabb alkat. Örömteli lenne persze, ha a nemzeti eszmék és értékek iránt lenne inkább elkötelezve, de sajnos nem erről van szó. Sőt. Beszédes, hogy Markó az egyenlő távolság elvét hirdette minden magyar politikai erő irányában, kivéve a Magyar Igazság és Élet Pártját, amelytől elhatárolódott. Magyarán közelebb állt hozzá a kőkeményen nemzetellenes SZDSZ, mint a magyarság ügye mellett elkötelezett MIÉP. Ugyancsak Markó tartotta fontosnak, hogy ismételten bírálja a nemzetellenes sajtó zászlóshajójának számító Élet és Irodalom hasábjain az Orbán Viktor beszédeiben megfogalmazódó nemzetállami gondolkodást. Gyakran hallani nemzeti körökben is azt a kérdést, hogy ha mi nemzetállamot akarunk Magyarországon, akkor milyen alapon kívánhatunk autonómiát a Romániának nevezett államalakulat keretén belül.
A válasz egyszerű: Magyarország 1920-tól nemzetállam, Románia Erdély bekebelezése óta nem az. Egyrészt. Másrészt miként Szabó Dezső írja az Egyenes úton című kötetének előszavában, minden nemzeti közösség „minden történelmi helyzetben olyan iránnyal, ideológiával, olyan véleményagyarral küzdhet” a közösségek világméretű versenyében, „mely abban a történelmi helyzetben a legkönnyebben, a legbiztosabban juttatja a legtartósabb győzelemhez”. A magyar érdek pedig az, hogy Magyarországon nemzetépítő állam működjön, a határon túlra szorult magyar közösségek pedig minél nagyobb önállóságot élvezzenek saját sorsuk irányításában.
Kelemen Hunor pragmatikusabb Markó Bélánál. Ő, mihelyt elnökké választották, már jelezte nyitottságát arra, hogy eltekintsen a továbbiakban attól, hogy a Fidesz megkísérelte befolyásolni az elnökválasztás kimenetelét, s a párt nevében felszólaló alelnök Kelemen egyik konkurense mellett tette le a garast.
Vélhetően ennek tudható be az újsütetű Fidesz–RMDSZ-barátság, amiben épp az erdélyi mamutpártot legkeményebben bíráló Kövér László vitte a prímet a választási kampányban. Vélhető, a hangsúlyos magyar kormánypárti segítség meghatározó módon közrejátszott abban, hogy az RMDSZ 6,2 százalékot ért el a korábbi 5,2-hez képest. Nem elképzelhetetlen, hogy a Fidesz ezzel a gesztussal biztosítja be a hátát az RMDSZ felől nemzetközi szinten, az viszont aligha valószínűsíthető, hogy az RMDSZ visszatérne az autonómiaprogramhoz, az önálló külpolitikához és a tudatos közösségépítéshez. Akkor sem, ha sok veterán hagyja ott most egyszerre a politikát, és több az új arc a jelöltek között, mint eddig bármikor.
Sokkal inkább számíthatunk arra, hogy új, az 1996-oshoz hasonló alku köttetik a román választások győzteseivel, a posztkommunistákkal, s folytatódik a finom eszközökkel zajló etnikai tisztogatás, a látszatokra építő engedménypolitika.
A szerző jogász, politológus
