A nyugalom kies szigete volt mindeddig kis hazánk, itt a nyugat és kelet határán, ahol nem volt divat sem a Párizsban honos kukagyújtogatás, sem a parlamenti pulpitus birtoklásáért vívott, Kijevben szokásos ökölpárbaj, de még a nyílt társadalom eszméjének nagyobb dicsőségére ostrom alá vett szkopjei elnöki palota is távoli egzotikumnak számított.
Sokan némileg már túlzásnak is tartják, de tény, hogy a magyar rendszerváltás folyamán (és azóta) a magyar közélet pástjain egy pofon nem csattant el. A Jobbik forrásvidékén ügyködő radikáljobbos szabadcsapatok tévészékház-gyújtogatását nyugodtan tekinthetjük sajnálatos kisiklásnak, ami ugyan remek ürügyet szolgáltatott Gyurcsány Ferencnek a békés tiltakozók megfélemlítésére, de folytatása szerencsére nem lett. Olyannyira nem, hogy a későbbi különféle gárdavonulások is tökéletesen nélkülözték a fizikai erőszakot, amire pedig a beélesített kamerákkal leskelődő nyugati propagandisták körében komoly igény lett volna.
A magyar demokratikus kultúra méltatlanul elhallgatott, de Európában is egyedülálló sajátja, hogy 1990 óta minden választott kormánytöbbség kitölthette megszabott idejét, majd a parlamenti választásokon kisebbségbe szorult pártok valamelyes feszültségoldó demonstrációkat követően beültek az ellenzéki padsorokba, és az alkotmányos kereteket tiszteletben tartva, az utcai politizálásban józan mértéket tartva próbálták maguk felé hajlítani a választópolgárok jóindulatát. Végül még a csalárd eszközökkel, de mégiscsak többségi felhatalmazást szerzett Gyurcsány is eltakarodott, ha nem is elsősorban az utca nyomására. Ami nem is baj, mert távozása így nem szolgálhat precedensként nemzeti érdekeket szolgáló kormányok megpuccsolására. Amire szintén jelentős igény mutatkozik kül- s belföldön egyaránt.
Ez az idilli kor most véget ért, Budapestet az antifa-rohamosztagok kísértete járja be, s a tanácstalan ellenzéki pártok, jobb ötlet híján, propagandaelőnyöket szimatolva, a rendbontók oldalára álltak. Ami a politikai pálya szélén ólálkodó kezdő és töredékpártok esetében, ha el nem is fogadható, legalább érthető; a „mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólam” cinikus marketingszlogen alkalmazása az ő esetükben legalábbis azzal kecsegtet, hogy az ország Nagykörúton túli része is tudomást szerez a létezésükről. Mit gondoljunk azonban azokról a majdnem középpártokról, amelyek hivatalosan a kormányzóképesség látszatát szeretnék kelteni, ám ennek most éppen az amúgy általuk is lefitymált tömeghatású köztelevízió kerítésén bemutatott akrobatamutatványokkal próbálnak nyomatékot adni?
Józan ésszel nehéz felfogni, miként kívánnák eladni a nagyérdeműnek a Landerer-sztori remake-et, amiről a hússzoros közönségarányú RTL Klub adhat kárörvendő tudósítást? Emellett sokadszor adják a politikai bárgyúság kristálytiszta tanújelét is, amikor a felfordulást gerjesztők után loholva a kiszorításukra törő, azt nem is különösebben leplező apró, de mohó riválisaik, a Fekete-Győrök, Tordaik szekerét tolják. S ami a magyar demokrácia jövőbeli minősége szempontjából korántsem közömbös, az LMP koncepciózus, s boldogult apja vagyona révén némi befolyással is bíró új reménysége, Ungár Péter is a füttyögető parlamenti rendbontók sorait erősíti, vagy a korábban a Gyurcsánnyal való összebútorozást karakánul ellenző szocialista Harangozó Tamás – emellett – a Bojtár utcai pancserforradalom társutasává szegődik.
Azon, hogy európai szövetségeseik mindebből nem arra következtetnek, hogy csöndben tán figyelmeztetni kellene a keleti elvtársakat a liberális demokrácia némely alapelvére, például az állami erőszak-monopólium tiszteletben tartására; hogy Judith Sargentini asszonynak nem az jut eszébe, hogy az antidemokratikus attitűdjeit képi eszközök tömegével dokumentáló pártfogoltjai miatt érzett liberális bánatában egy időre talán jegelje, hanem ellenkezőleg, hogy felgyorsítani igyekezzen a hazánk elleni 7-es cikkely szerinti eljárást, különösebben már nem csodálkozunk.
Hozzászokhattunk már ahhoz, hogy az élenjáró nyugati demokratikus rendszer balliberális társutasoknak legfeljebb akkor mutat fel sárga lapot, ha azoknak kezd leesni a tantusz, hogy hazájuk kirablásához próbálják eszközként használni őket, mint ez Robert Fico nemzeti baloldali pártjával esett meg vagy újabban a román szocialistákkal történik. A káoszteremtés ellenben haladó cselekedet, ha a szép új neoliberális világrenddel kritikus adminisztráció destabilizációját segíti. A világhíradókban pedig – természetesen? – nem a rendőrökre dobott füstbomba, hanem a randalírozók megfékezésére tétován bevetett könnygáz köde látszik.
Az egész színjátékot komoran keretezi, hogy a ribillió kitörése napra egybeesett Kósa Ferenc halálával – mintha ez a derék népi baloldali értelmiségi és muszáj-Herkules politikus szellemi erejének kihunyta hárította volna el az utolsó akadályt a baloldal rosszabbik énjének kirobbanása elől. Nem az ifjú karácsonyfa- és közélet-gyújtogatók hibája persze, hogy tán már nem is hallottak róla, bizony voltak egykor a szocialista pártban tekintélyes, hiteles baloldali személyiségek is, akik számára az elesettek ügyének képviselete nem csupán cinikus propagandaszólam volt, s akik ellenálltak a nemzet fizikai és szellemi vagyona kiárusításának. Ám ezeket az SZDSZ-hez dörgölőző belső ellentábor két évtized alatt ledarálta, ki- vagy háttérbe szorította, s a párt megújulásának neki-nekiveselkedő új vezető generációból senkinek nem jutott eszébe, hogy legalább kalapdíszként, tanácsadóként rehabilitálja őket.
Most elment az utolsók egyikeként Kósa Ferenc is, akinek Balczó Andrásról készített portréfilmje, a címében is mély szimbolikájú Küldetés a „szocialista” nyilvánosságban először szólaltatta meg, döbbenetes erejű tanúvallomásban az isten, haza, család, nemzet eszméjét, s döbbentette rá mellesleg a magamfajta tűrt-tiltott keresztény diákokat, hogy a pártban is akadnak becsületes, a mi meggyőződésünket tisztelő, s nem letörni igyekvő értelmiségiek.
Felszabadító élmény volt hallani, amint egy műegyetemi közönségtalálkozón Balczó András személyes tanúságtételét követően a gondolat erejétől összezavarodott KISZ-káder nyüszítve kéri Kósát, mint „a teremben legképzettebb marxistát”, ugyan igazítaná el szegény megzavarodott tudatát (lélekről szó se essen), hogy akkor most mi is az irányvonal. És Kósa később képes volt (lett volna) együttműködni Kulin Ferenccel a nyilvánosság normális kereteinek megteremtésében, csak hát az MSZP–SZDSZ társutasai végül akkor sem hagyták, hogy bal- és jobboldal nemzeti minimumcélok érdekében együttműködjenek.
Ma meg, az utolsó baloldali mohikánok csendes távozásával maradnak a Gyurcsányok, Kunhalmik, Tordaik mint „demokratikus ellenzék”. Akik nemcsak eddigi szereplésükkel és terveikkel (programról beszélni költői túlzás volna) állítják ki magukról a (szegénységi) bizonyítványt, de láthatóan mindent elkövetnek, nehogy értelmes emberek választható alternatívának találják őket.
Most, amikor fél év múlva európai parlamenti választáson bizonyíthatnák be feketén-fehéren, ország-világ előtt, már ha komolyan gondolnák, hogy ők a többség, nekiállnak „kormánybuktató” utcai forradalmat játszani. A választópolgár meg a szemét dörzsöli: komolyan gondolják, gondolhatják, hogy az Európai Unió egyik tagállamában néhány ezer fővárosi utcai randalírozó felülírhatja több millió, négyötödrészt vidéken élő, a liberális szubkultúra forrongásait nemhogy nem értő, de nem is ismerő választópolgár legitim akaratnyilvánítását?
Egyelőre, ellenkező cáfolhatatlan bizonyíték felmerültéig, bízzunk abban, hogy csak politikai láthatósági verseny szemtanúi vagyunk: derék ellenzéki politikusaink beleszerettek a rabszolgatörvény-szlogenjükbe, s fájlalják, hogy a kormánytöbbség kikapta a kezükből ezt a célirányos propagandafegyvert, ezt a jó kis lázító szólamot, amit pedig még mindenáron napirenden próbáltak volna tartani. Ha mégsem így lenne, ha az indulatok nem megjátszottak, hanem halálosan komolyak volnának, az régen rossz lenne a demokratikus közéletnek. Ha így volna, nem maradna más megoldás, mint jelentősen megerősíteni a pszichiátriai ellátórendszert.
A szerző újságíró