Ha objektív akarok lenni, vegyünk egy szubjektív példát! Mert a latin bölcsesség szerint általános kinyilatkoztatással nehéz dűlőre jutni, szubjektív példával viszont annál könnyebb. Szóval egy-két éve összefutottam egy régi, középiskolai tanár ismerőssel, aki megkönnyebbülten beszélt arról, hogy lassanként rendeződnek a sorok. Lassanként megint középiskolás fokon tudnak majd tanítani, a tizennégy-tizennyolc éves nemzedékből ugyanis hamarosan kiöregednek a Magyar Bálint-gyerekek, akikkel egyszerűen nem lehetett mit kezdeni. Ez az ismerősöm a régi szép időkben egyébként pártösszekötő tanár volt, világnézeti elkötelezettsége ma sem változott, de a keserű gyakorlati tapasztalatok szemlátomást mégis fogtak rajta, és jobb belátásra bírták. És az ő megvilágosodása kulcs lehet a most folyó oktatásügyi csatározások értelmezéséhez is, annak ellenére, hogy ő csak a folyamat egy szakaszát látja. Hiszen a magyarbálintok garázdálkodásait és garázdálkodásaik következményeit nem lehet máról holnapra kiheverni. Az említett korosztályok most már a felsőoktatást boldogítják, aztán meg majd az egész országot. Aki nem ebből indul ki, azzal nehéz szót érteni, sőt szinte lehetetlen.
Ha objektív akarok lenni, vegyünk egy még szubjektívebb példát! Nem akartam tanár lenni, ám a sors mégis úgy hozta, hogy hosszú időt töltöttem a katedrán, amit egyáltalán nem bántam meg. Mára viszont ismét messzire kerültem az iskola világától. Néhány hónapja azonban felkeresett több volt tanítványom, csupa felnőtt, sőt javakorabeli ember, és azt kérték, hogy vállaljam egy megalakítandó irodalmi klub vezetését. Egy könyvtárban tágas helyiséget kaptak, megvan a megfelelő létszám, az időpont tetszőleges, már csak én hiányzom. A foglalkozások Magyarórák néven azóta már javában folynak, a téma a lehető legváltozatosabb: felolvasok saját műveimből, műfordításaimból, irodalmi folyóiratokkal ismerkedünk, a tagok beszámolnak olvasmányaikról, legközelebb például a Bűn és bűnhődésre kerül sor…
Ezek szerint boldogult tanár koromban mégiscsak jól csinálhattam valamit, állapítottam meg dagadó kebellel. Ez ösztökélt arra, hogy megszólaljak ebben a fokozatosan háborúvá fajuló tanügyi perpatvarban, ahol minden ellenzéki politikus, csupa anyanyelvi és szakmai analfabéta, a maga pecsenyéjét sütögeti. Az analfabéta csak enyhe túlzás. Mert mit tartsunk arról a kikent-kifent szocialista titkárnőről, aki még egy szánalmas diplomát sem tudott szerezni? És ő még a jobbik eset, állítólag csak egy nyelvvizsgán bukott el. Pártja hierarchiájának vezető tagjai viszont még egy anyanyelvi vizsgán is elhasalnának. Mert mit tartsunk az egyik vezérszónokukról, aki így beszél magyarul: „ha lehet, akkor fel kell lebbezni”? Vagy mit tartsunk a hierarchia fejének nyelvteremtő zsenijéről, aki ilyeneket mond: „jegyzem meg, különösen megütötte a fejemet egy mondat”? Egy másik párt társbérleti vezetője azzal vádolja a magyar miniszterelnököt, hogy „összeszövetkezett” Oroszországgal. És többek között ilyenek, de még ilyenebbek osztják az észt tanügyi vitákban. A vak akarja vezetni a világtalant. Mielőtt legközelebb megszólalnának, melegen ajánlom nekik Magyarórák néven futó klubfoglalkozásunkat, ott gyakori téma édes anyanyelvünk szép és helyes használata is. Ott többek között megtanulhatnák, hogy a fellebbez nem igekötős, hanem a feljebb határozóból képzett ige, hogy nem a fejünket, hanem a fülünket üti meg, amire véletlenül felfigyelünk, és hogy a szövetkezik már eleve összefogást jelent. Sőt, ami a legfontosabb! Ott még Babits Mihály nevét is megtanulhatnák, aki szerint a torz mondat torz gondolkodást takar.
Bármilyen nehézfejű is az ellenzék, bármilyen nagy gondot okoz nekik még édes anyanyelvünk megtanulása is, bármilyen torz a gondolkodásuk, végül csak megtalálták a leggyengébb láncszemet. Az oktatásügyet. Pedig próbálkoztak szerencsétlenek azelőtt mindennel. Sajtószabadsággal. Semmi visszhang. Egykulcsos áfával. Semmi visszhang. Korrupcióval. Semmi visszhang. Pakssal. Semmi visszhang. Stadionépítéssel. Semmi visszhang. Menekültválsággal. Annak nemhogy semmi visszhangja nem lett, de még jól bele is buktak, mint annak idején a rezsicsökkentés ócsárlásába.
A pedagógia viszont más terep. Ez a terep a magyarbálintok örököseinek egyszeriben nagyon alkalmassá vált a politikai utóvédharcokra. Ezen a terepen mindig találni egy bokrot, egy bozótot, egy betemetetlen lövészárkot, egy omladozó épületet, amely mögül bármikor könnyen oda lehet pörkölni a gyűlölt ellenségnek, ahonnan bármikor megindíthatják partizánakcióikat, amelyekre, valljuk be őszintén, az átszervezés, az új kezdeményezések bőven okot is szolgáltattak. Már az elnevezések is olyan szerencsétlenre sikeredtek, hogy kitűzhették őket harci lobogóikra. Gondoljunk csak bele: klikk, pöcs és így tovább. Mi más kellett ennek a cinikus társaságnak, akiknek semmi sem szent, és akik persze Hoffmann Rózsa vagy Czunyiné Bertalan Judit nevét is gátlástalanul gúny tárgyává tették, otromba rímekbe foglalták, szójátékot faragtak belőle. És a partizánakciókhoz egyre többen csatlakoztak minden hátsó gondolat nélkül is. Mert biztosan több lett a bürokrácia, a papírmunka, megjelent a szakfelügyelet réme, na és persze a krétahiány. Bármely demagóg megszólal ebben a témában, tört magyarságával a krétahiányt biztosan felveti, úgyhogy az ember időnként már a százmillió évvel ezelőtti krétakorban kezdi érezni magát.
Ezekkel a hívószavakkal szólították végül hadba az addig szórványosan támadó, irreguláris erőket Miskolcon, majd a Parlamentnél. Most pedig már ezeknek a dicső csatáknak a mítoszán munkálkodnak, üldözött, meghurcolt áldozatokat keresve, jelképeket fabrikálva: esernyő, kockás ing és így tovább – na meg a hatalom által megrendelt esővel dacoló hősöket teremtve. Egyet én is ajánlok nekik. Ez a hős hatalmas táblát tartott a kezében, „Ki a papokkal az iskolákból!” felirattal. Ez aztán komoly tárgyalási alap! Ennek kikényszerítése sokat javítana a pedagógusok helyzetén és a tanszabadságon! Még jó, hogy nem lelkész volt felírva arra a táblára. Az még jobban meghatná a minisztert, aki már így is csupa udvariasság.
Palkovics László nevét ízlelgetve, őt talán nem találják meg úgy a bajkeverők, mint elődeit, és ő talán rendet tud tenni ott, ahol különben nem is olyan nagy a baj. Legalábbis nem akkora és nem olyan jellegű, mint amekkorának és amilyennek hazudják. Csak a Csáky szalmáját kell rendbe tenni, a szérűt, ahol mindenki szabadon garázdálkodhat, ahonnan mindenki szabadon hordhatja a prédát. Ezért hát most jól körül kell keríteni, és gondosabban kell ügyelni rá. Különben a Magyar Bálint-gyerekek után jönni fognak a Pilcz-, a Pukli-, a Mendrey-gyerekek, és a velük egy húron pendülő szülők gyerekei. Az előbbiek bosszúból túszként akarják felhasználni őket a sztrájkjaikhoz, az utóbbiak bosszúból nem engedik őket iskolába. Az én szüleim a tanulásommal nem sokat törődtek, ahhoz nem értettek, azt azonban szigorúan számon kérték, hogy hétköznap rendesen eljárjak az iskolába, vasárnap pedig a reggeli misére. Ez a különbség köztünk és köztük.
Szóval, ha nem vigyázunk, jönnek a Pilz-, a Pukli,- a Mendrey-gyerekek, akiknek ráadásul anyjuk is van, Gallóné személyében. Ha egy ilyen nemzedék felnő, megnézhetjük magunkat. Akkor aztán megnézheti magát ez az ország!
A szerző író, műfordító, a Nagyvilág szerkesztője