Az embernek olyan érzése támad, mintha egy abszurd világba tévedt volna, ahol mindenki kábultan lebeg, mert kikapcsolták a valóságot az életükből. Lassan egy diliház lakói is csettinthetnének az utóbbi két év súlyos merényleteire adott hivatalos reakciókon és válaszokon. Kit érdekel ma már a Bataclan? Hol van az már? Egy ideig számolták az áldozatokat, aztán csendes lett minden. Az a pár tucat ember, aki a sérülését követően nyomorékként éli le maradék életét, szintén duzzasztja a veszteséglistát, de róluk senki nem ír, nem fontosak, rossz üzenetet közvetítenének a társadalomnak.
Aztán a társadalom normálisabb fele azon csodálkozott, hogy egyáltalán elfogták az egyébként Budapestet terrortoborzási központnak használó Salah Abdeslamot és bűntársait. Most, hogy csupa vér a londoni utcakő, felelősséget vállaló nyugat-európai politikus megint nem mutatkozik.
A szocializmus évtizedeiben a sok hülye és alkalmatlan vezető ötleteit eltűrni kénytelen állampolgár egy sör mellett általában arra hivatkozott, hogy bezzeg Nyugaton ezért vagy azért már repült volna a miniszter is. Most, hogy olyan közel kerültünk hozzájuk, látjuk, hogy vagy a repülés nehéz, vagy a szokások változtak, vagy akkor rosszul hittünk valamit.
Németországban kevesebb áldozatot követel az Európát sújtó új terrorizmus, de jelen van és hallat magáról. Ellenben Franciaország és az Egyesült Királyság területén elkövetett iszlamista támadások számszerűleg és hatékonyságukban is növekvő tendenciát mutatnak. A britek alig tértek magukhoz a miniszterelnöki rezidencia közelében elkövetett őrültségtől, jött a manchesteri szörnyűség, amely gyerekek tucatjait ölte meg vagy tette nyomorékká egy életre, és már érkezett az újabb aljas és hitvány támadás az európai keresztények ellen.
Amikor gépkarabéllyal lövöldöznek, vagy egy elmebeteg fanatikus felrobbantja magát, a rosszkor rossz helyen lévők nem sokat tehetnek. Akit szándékosan elüt egy robogó teherautó, az nem tud tenni ellene. Ám ami az iszlamista gyilkosságokat általában követi hivatalos részről, az olyan, mint egy kórlap a rákos beteg ágya szélén.
Franz Kafka most tudna csak igazán anyagot gyűjteni, ha élne, és lett volna kedve megírni az Átváltozások kettőt. London muzulmán polgármestere szerint a terror a nagyvárosi élet mindennapi része, és kész. Ő már csak tudja, jobban megérti a dolgokat!
S már megint elhangzik a vérforraló bejelentés: a tetteseket jól ismerte a rendőrség. Tudtak róluk. Figyelték őket, mégsem tettek semmit! A felelőtlen nyugat-európai vezetők közben ájtatos képpel, virágcsokorral és szentmisével tetőzik be tehetetlenségük és Willkommenskultur-politikájuk teljes csődjét, a semmitmondó nyilatkozatok szünetében állítólagos együttérzésükről biztosítják az áldozatok hozzátartozóit és a sebesülteket. És már jön is a liberális agymosás és parasztvakítás sokadik giccses kiadása, az Eiffel-torony és a többi megtámadott főváros nevezetességeinek kivilágítása és beöltöztetése az éppen halomra gyilkoltak nemzeti színeibe.
Megugrik a plüssmacik eladásának mutatója is, hiszen rohanni kell jogot védeni a menekülttáborok elé, mert egy európai polgárnak soha, semmikor nem lehet annyi emberi joga, mint egy papírok nélkül érkezett ázsiai vagy afrikai analfabétának.
Egyet azonban nem árt szem előtt tartani: plüssmacikkal és liberálisan agymosott ügyvédekkel sem csatát, sem pedig háborút nem lehet nyerni a szélsőséges muzulmán fundamentalisták ellen. Aki bozótvágó kést fen, hogy öljön vele, aki bombát szerel össze, hogy sokadmagával fölrobbanjon, és aki géppisztolysorozattal irtja a nézőközönséget, annak nem még több emberi jogra van szüksége.
A szerző pedagógus