Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnöke, korábbi adatvédelmi biztos a készülő civiltörvény kapcsán közleményében közölte, hogy az átláthatóság érdekében valóban jegyezni kell a külföldi támogatású civil szervezeteket, de ő ezt az előírást kiterjesztené azokra a belföldi civilekre is, akik a kormányzattól, pártoktól, illetve gazdálkodó szervezetektől kapnak támogatásokat. Péterfalvi indoklásképpen a következőket állítja: a civiltörvény hatálya alá tartozó külföldi érdekcsoportok valóban befolyásolhatják Magyarország politikai és társadalmi életét, ami szerinte nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Ám hozzáteszi, hogy a hazai támogatású civil szervezetek is alkalmasak lobbitevékenység, politikai vagy kormányzati propaganda közvetítésére, ezért esetükben is elvárható a teljes transzparencia.
Ez a javaslat megalapozatlan és elfogadhatatlan, mert félreérti a törvénymódosítás szándékát.
Kérdés: miért? Először is, Péterfalvi és a hozzá kapcsolódók figyelmen kívül hagyják, hogy a Fidesz–KDNP által kezdeményezett törvénymódosítás egy konkrét politikai-társadalmi problémára reagál. Ez nem más, mint hogy bizonyos, külföldről, főként Soros György által finanszírozott, magukat civilnek mondó szervezetek különféle eszközökkel megpróbálnak fellépni a törvényesen, legitim módon megválasztott kormány politikájával szemben. Márpedig egyértelmű: egy ország, egy nemzet szuverenitásának alapfeltétele, hogy belső hatalmi viszonyait, közéletét a szavazati joggal rendelkező állampolgárok alakítsák egyénileg, civil szervezeteken, pártokon stb. keresztül, s nem pedig külföldi pénzeken eltartott, fizetett szervezetek zsoldosai.
Éppen ezért jogos elvárás az, hogy a közvélemény megismerhesse, melyek azok a civil szervezetek, amelyek külföldi pénzügyi támogatással a hátuk mögött politizálnak, s avatkoznak be a közéleti folyamatokba, például támadják a kormány migrációs politikáját, külföldi segítséggel pereket indítanak a kormány ellen, kormányellenes tüntetéseket szerveznek és így tovább. Erről és nem másról szól a kormánypártok törvényjavaslata; ebbe belekeverni a törvényesen, magyar pénzekből működő civil szervezeteket teljességgel indokolatlan. S hogy a külföldi támogatások nyilvánossá tétele mennyire természetes és nem ördögtől való elképzelés, azt nem más bizonyítja, hogy a világ számos országában fogadtak már el hasonló tartalmú törvényeket. Többek között a következő országok: Amerikai Egyesült Államok, Izrael, Oroszország, Ausztria, Egyiptom, Azerbajdzsán, Mexikó, Pakisztán, de emellett Lengyelország, Románia, Macedónia is hasonló lépéseket tervez.
Másodszor, Péterfalvi Attila bővítési javaslata politikai-társadalmi szempontból is tarthatatlan. Ugyanis elfelejti azt a nagyon evidens tényt, hogy a civil szervezetek lényegük szerint nonprofit, tehát nem gazdálkodó, nem profitszerzésre törekvő képződmények, így evidens módon támogatásra szorulnak. Működésük elemi alapfeltétele tehát, hogy állami támogatásokért pályáznak, illetve piaci szereplőktől és magánszemélyektől fogadnak el pénzeket. Ez jellemző a belföldön működő, belföldi pénzekből élő civil szervezetek szinte mindegyikére Magyarországon, de nem csak Magyarországon.
Egy, az európai országok civil szerveződéseivel foglalkozó szakanyagból kiderül, hogy az államtól való függés szempontjából három modell figyelhető meg: kiegyensúlyozott viszonyok vannak állam és a civil szféra között az Egyesült Királyságban, Hollandiában, Írországban és Spanyolországban; Németországban és Svédországban az államtól való függetlenség a meghatározó, míg Ausztriában, Dániában, Finnországban és különösen Franciaországban az állammal való szoros kapcsolat és együttműködés a jellemző. Külön kiemeli a szerző, hogy Ausztriában a civil szervezetek kialakulásában (!) és működésében az egyházak és a pártok (!) befolyása figyelhető meg. (Geszti Judit: Civil társadalom, civil szervezetek és az Európai Unió. EU Working Papers, 3/2003)
Tehát mit is javasol az elnök úr ebben az esetben? Azt, hogy minden civil szervezet minden fórumon és minden megjelenésekor írja ki magára azt, ami szerte Európában is evidens és magától értetődő: az állami támogatást. Ez olyan, mint amikor egy SZTK-fogorvosi rendelőben a fogorvosnak ki kellene tűznie magára egy cetlit, hogy „én fogorvos vagyok, és az államtól kapom a fizetésem”, vagy a postásnak, hogy „én postás vagyok, és a postától kapom a fizetésem”. Ennek így semmi értelme és semmi kézzelfogható haszna nincsen. Az pedig, hogy a céges támogatásokat is fel kellene tüntetnie az összes civil szervezetnek, végképp nonszensz, hiszen a polgári szerződések titkossága már a polgári törvénykönyvben is alapkövetelmény.
S harmadszor, Péterfalvi azt írja, hogy „a hazai támogatású civil szervezetek is alkalmasak lobbitevékenység, politikai vagy kormányzati propaganda közvetítésére, ezért esetükben is elvárható a teljes transzparencia”.
Igen ám, csak egy baj van: minden magyar állampolgárnak, s így minden, magyar állampolgárok alkotta civil szervezetnek is joga a közéleti tevékenység. Ez nem gyanús tevékenység, amelyet transzparenssé kellene tenni. Minden civil szervezet politizálhat, ezt tette egykoron a Demokratikus Charta és évekkel később a Magyar Gárda, ezt teszi ma az Eötvös Csoport, s ezt teszi a Civil Összefogás Fórum is. Belpolitikai szereplők, akik saját értékeket közvetítenek és képviselnek (miként 2009-es megalakulása óta a CÖF), amit támogathat kormány vagy egy párt alapítványa, ha úgy érzi, hogy találkoznak és egy irányba mutatnak értékrendjeik. Ettől a civil még civil marad, ha következetesen ragaszkodik választott közéleti, politikai és erkölcsi értékeihez, s nem tör hatalomra. Megjegyzem: a német pártalapítványok is döntően a saját értékrendjükhöz közel álló személyeket és szervezeteket támogatnak nem is kicsi büdzséjükből Németországban és külföldön is. Vajon ki támadja őket vagy a támogatottakat ezért? Válaszolok: senki.
A magyar finanszírozású civil közéleti szervezetek tehát nem propagandát és lobbitevékenységet folytatnak, hanem állampolgárként, honpolgárként alakítják a közéletet.
A szerző politológus