A holland vonathálózat percre pontos, úgyhogy igazán nem rajtuk múlott, hogy kicsit megkavarodott a hágai magyar nagykövetségre való utazásom. Vasárnap reggel talán nem mindenkinek van kedve felkelni korán, és bemenni egy másik városba – ahol még sohasem járt. Ráadásul még a tömegközlekedést is ki kellett fizetnem. Elég ügyesen biciklizek, de annyira még nem, hogy viharban átmenjek a városon ernyővel a kezemben.
De hát Istenem, nemcsak a kényelem, a pénzügyi megfontolások meg a pillanat kívánalmai vannak, hanem egyéb szempontok is, amelyek a mezei magyar demokratát hajtják: európai szabadság, a népképviselet felelőssége és a múlt kötelezése. Mert ahogy a hágai követségre indultam kicsit izgalmas utamon – rossz vasútállomáson szálltam le, de mentségemre legyen mondva, hogy két kanadai zavart össze –, az utóbbi is eszembe jutott. 1956. október 23-nak közeleg a 60. évfordulója. A hágaiak akkor is ugyanilyen szabadságban éltek, de Budapesten tizenéves fiúk és lányok adták az életüket a világ más részein egyértelmű és természetes dolgokért: a szabadságért és a demokráciáért.
A nap végére az interneten szemléltem a szavazólap-rongálók büszke teljesítményét. Valódi idealisták lehettek ezek a művészek és pingálók, meggyőződéses demokraták és szabadságszeretők. Biztosan ők is a magyar demokratizmus nagyjait olvassák szabadidejükben – én igen, és ezért is vagyok róla meggyőződve, hogy egy népszavazási kezdeményezésre a válasz nem az otthon maradás, hanem a szavazás. A képeken van odafirkált trágárság, okádó róka (egész kreatív), egy különösen szuicid egyén pedig a zsidó újév jókívánságát írta oda: Shana tova.
Lehet, hogy ez a Király utcából viccesnek tűnik; Michel Watermann, a holland zsidó közösség vezetője ezt másképp látja, hiszen ő augusztus végén úgy nyilatkozott a holland Het Paroolnak, hogy a növekvő nyugati antiszemitizmus miatt közösségének nincs jövője. Hasonlóképp a tel-avivi külképviseleten a részvételi arány 78,5 százalék volt. Talán ők már tudnak valamit, amit a papírfirkálók még csak sejtenek.
A választási térképre tekintve szintúgy fájó, hogy a fővárosiak látványosan otthon maradtak. Rövidesen meg fogjuk ünnepelni az ötvenhatos forradalom kerek évfordulóját: a magát demokratikusnak tituláló ellenzék is kint lesz, és természetesen élni fog demokratikus jogaival. Tüntetni fog, szónokolni fog, és a kormány leváltását akarja majd – természetesen szavazással. Ez persze szívük joga, de érdemes észben tartani, hogy voltak, akik az életüket adták azért, hogy mi szavazhassunk. Különösen észben tarthatnák ezt azok a semmiért sem kiálló, semmiben nem hívő, semmit nem követő fiatalok, akik most nemi szerveket és másnapos emlősöket rajzolgattak a szavazólapra.
Olyan témákról volt szó, melyek számukra is lényegesek – sőt, számukra különösen fontosak kellene hogy legyenek. A teli pofával vigyorgó és a valóságot megtagadó liberális nihilt viszont láthatóan nem érdeklik az olyan mezei dolgok, mint a demokrácia, a szólásszabadság, a gyülekezés szabadsága vagy éppen az oly sokat emlegetett tolerancia. Talán azért van ez, mert csak súlyos szlávos akcentussal beszélik az angolt, mert csak betépni járnak nyugatra, vagy mert a nyugati kultúrával való kapcsolatuk kimerül Hollywoodban és a radikálbalos mémekben; valószínűleg hiába mesélnék nekik az európai demokrácia alapjairól, a nyugati klasszikus szabadságértékekről és a halálos, közelgő, létező veszélyről, amely ezekre leselkedik. Megvan a válaszuk rá: csúnya, gyűlölködő jobboldal vagyunk, és egyébként is, hányó róka meg középső ujj.
Érdemes ízlelgetni a különbséget az egykori pesti srácok és a mai pesti srácok között. Anno voltak, akik a szabadságért fegyvert ragadtak, fiatal éveiket dobták el és a barikádra álltak. Ma ahhoz is nehéz jelentkezőt találni, hogy azon megszokott és megszeretett európai értékek és életmód mellett húzzanak be egy ikszet, amelyet ma igenis valós veszély fenyeget. Csak elképzelni tudom a ma még élő ’56-osok fájdalmát, amikor ezt az érdektelenséget és nemtörődömséget látják. A népszavazás gondolatának kinevetése és „hülye kérdéssé” degradálása a forradalom emlékének leköpése is egyben. Az is átvillan az agyamon, hogy a fiatalon kivégzett, Auschwitzot is megjárt ’56-os felkelő, a szocialista Angyal István valószínűleg nem rajzolt volna újévi jókívánságot a szavazólapra.
Úgy látszik, hogy itt két párhuzamos világ találkozott ismét. A népszavazás külföldi értékeléséből is látszik a két, köszönőviszonyban sem álló valóságértelmezés: a jeruzsálemi irodával is rendelkező, egyébként híresen sokszínű, jobboldali Breitbart szerint hatalmas csapást mért a magyar közvélemény Brüsszelre, és a Brexit mögött álló kulcsfigura, Nigel Farage is így értékelte ezt. A baloldali The Guardian ezzel szemben a választói apátiát ünnepelte, egyértelművé téve, hogy a demokrácia ismét csak akkor jó, ha nekik megfelelő eredmény születik.
Azonban annál az üzenetnél, hogy mennyien maradtak otthon, sokkal jelentősebb üzenet, hogy 98 százalék nemet mondott. Annál, hogy a baloldal képes volt – néhány, valljuk be, nemes kivételtől eltekintve – éretlen, felelőtlen, cinikus és ordítóan ostoba választ adni egy demokratikus kérdésre, sokkal maradandóbb üzenet, hogy az európai szabadságért ma a jobboldal áll ki.
Szép lett volna, ha érvényes a népszavazás. De a nihillel és az erények helyén ásító teljes értéksemlegességgel szemben a józan érvek leperegnek. Hiába érvel a szabadságelvekkel az ember annak, akinek a rózsaszín álmok, a bolyhos mackók meg a Budapest Pride jelentik a „szabadságot” – hozzátenném, idén már Stockholmban el kellett terelni a helyi Pride-ot, mivel egy újságíróval közölték, hogy a muszlim negyedeken átmenni életveszélyes. Fájdalmas az érdektelenség látványa, és az ember csak sóhajtani tud: de jó lenne, ha értenék! Mi abban a tényben kereshetünk vigasztalást, hogy a felelős magyar demokraták elmentek, szavaztak, és döntő – demokráciákban egészen páratlan! – egységben nemmel feleltek a népképviseleti elveket felrúgó EU-s politikára.
Cirka három hét múlva pedig civil és ellenzéki oldalról ismét fel fognak hangzani a demokrácia, a szabadság, a tolerancia és hasonló szavak – amelyek a polgári értékrend egykori alapjait képezik, s amelyekből ma már önmaguk karikatúrái lettek. Amikor pedig ezeket fogjuk hallani, tartsuk észben, hogy ugyanezeket az értékeket valakik szembeköpték október másodikán.
A szerző történész