Március 14-én hozta meg a strasbourgi Európai Emberi Jogok Bírósága a Helsinki Bizottság magyarországi szervezetének a magyar kormánnyal szemben benyújtott keresetére azt az ítéletét, amelyben a két bangladesi bevándorló jogi képviselőjeként eljárt Helsinki Bizottság magyar szervezete részére 2,7 millió forint perköltséget, a két pernyertes bangladesi felperesnek pedig kártérítés címén fejenként három-három, azaz összesen hatmillió forintot ítélt meg.
Az ítélet szerint Magyarország megsértette az emberi jogok európai egyezményét – amelyhez Magyarország is csatlakozott –, mert a magyar hatóságok szerint a bangladesiek gazdasági migránsként nem jogosultak menekültstátusra, ezért visszaküldték őket a görögországi befogadóközpontokba.
A visszaút Szerbián és esetleg Macedónián keresztül történt volna meg Görögországba, ahová mind ez idáig nem érkeztek vissza, hanem eltűntek, esetleg valamiképpen bejutva az Európai Unió területére, ott felszívódtak.
Az európai emberi jogi bíróságnak a valós helyzettel gyökeresen ellentétes álláspontja szerint a bangladesiek Görögországban és a visszaút során az adott országokban veszélynek lettek volna kitéve. Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára helyesen utalt a Magyar Idők március 21-i számában arra, hogy sem Szerbia, sem Macedónia, sem pedig a schengeni határral rendelkező uniós tag Görögország nem jelenthet és nem is jelent veszélyt vagy fenyegetést a bármilyen motivációval útra kelt migránsokra.
Ugyanis köztudomású és le nem tagadható, valamint meg nem másítható tények bizonyítják, hogy az itt említett, a visszaút vonalán fekvő országok, illetve a célország is napi ellátást és szállást biztosít a részükre. Az ítélet egyértelműen szembemegy a tényekkel, amelyeket az alperesi magyar fél bizonyított, és igényének megfelelően a bíróságnak mindezt jegyzőkönyvbe kellett foglalnia. Mivel a jegyzőkönyvbe foglalt e perdöntő tényeket egyértelmű módon rosszhiszeműen hagyta figyelmen kívül a bíróság, az ítélet jogászi nyelven szólva mindenképpen iratellenes. Ezenkívül Strasbourg közvetve az ország szuverenitását támadta meg.
Mivel a Helsinki Bizottság és a meghatalmazásából eljárt ügyvédek által képviselt két bangladesi migráns javára megállapított és nekik járó kártérítés részükre eltűnésük miatt ki nem adható, és ezért annak a Helsinki Bizottság magyarországi képviseletének történő átadása esetén e szervezetet gazdagítaná jogalap nélkül, az lenne a helyes, ha a hatmillió forintos kártérítési összeget az ő nevükre bírósági letéti számlára helyeznék a Kúriánál, vagy pedig azt az államkincstár zárolná.
Emellett a magyar kormány helyesen döntött úgy, hogy jogorvoslattal lép fel az európai emberi jogi bíróság ítéletével szemben. Közvetlenül a nagykamarához fordulhat. A siker azonban ott nagyon kétséges. Ezért két bírói fórum jöhet még szóba. Az egyik a luxemburgi európai törvényszék, vagyis a Curia, a másik pedig a hágai Nemzetközi Bíróság.
Álláspontom szerint az európai Curiának kellene befogadnia az ügyet azon az alapon, hogy a Helsinki Bizottság magyarországi képviselete a központjától elkülönülő önálló szervezettel és vagyonnal rendelkezik, így egy hierarchikus lépcsőzetességgel tagolt jogi láncolatnak jogi személyiséggel bíró tagja.
Ez ma már nemcsak a jogtudományban elfogadott tétel, hanem a nemzetközi joggyakorlatban is alkalmazott álláspont. Mivel ennek az ügynek a tényállása Magyarországon zajlott le, és megbízottként Magyarországon működő szervezet járt el, továbbá a két bangladesi állampolgár a szervezet álságos biztatására magyarországi közigazgatási eljárást kért és kapott, ők is alanyai lehetnek a Curiának, felperesi és alperesi minőségben egyaránt. Erre utal a kialakult gyakorlat is.
Ha pedig a Curia a magyar állam fellebbezését mégsem fogadná be, a hágai Nemzetközi Bíróságnak mint a különböző államközi bíróságok felett álló jogszolgáltató testületnek közvetett szuverenitássértés jogcímén mindenképpen be kellene fogadnia.
Amennyiben a magyar kormány e testülethez fordulna jogorvoslatért, jó lenne, ha ezt a hágai Nemzetközi Bíróság elvi szinten is deklarálná. Ez nem lenne önhatalmú hatáskör-kiterjesztés, amelyet éppen ez ügyben Magyarország sérelmére jogellenesen az európai emberi jogi bíróság valósított meg.
Elképzelhető, hogy e két jogorvoslati fórum egyike sem lesz hajlandó befogadni ebben az ügyben a jogorvoslatot, mert a globalizált neoliberális politika ezt a két legfőbb igazságszolgáltatási fórumot is befolyása alatt tartja. És elképzelhető az is, hogy végül Magyarországra nézve jogerős elmarasztaló ítéletet hoznak, ez esetben pedig az európai emberi jogi bíróságnál perindítási lavina indulna nemcsak Magyarországgal, hanem minden olyan európai állammal szemben, amely nem engedi be a területére a migránsokat.
Ezért akár jogerős elmarasztalás, akár jogorvoslati kérelem be nem fogadása esetén nemcsak a magyar kormánynak, hanem a migránsinváziónak közvetlenül kitett országoknak is érdekük, hogy felmondják az európai emberi jogi egyezményt.
Kedvezőtlen kimenetel esetén mindenekelőtt Magyarországnak kellene ezt megtennie, már csak azért is, mivel a menekültügyi státus jogosultságának elbírálásáig teljesen helytálló módon a magyar parlament az ország területére belépési tilalmat határozott meg törvényi szinten.
Egyúttal helyes lenne, ha a magyar külpolitika arra ösztönözné a többi, hasonlóan migránsáradatnak kitett, veszélyeztetett országot, ideértve a földközi-tenger-parti államokat, a balkáni államokat, Romániát és hangsúlyosan a visegrádi négyek másik három tagállamát, hogy hazánkhoz hasonló módon járjanak el. Ez a botrányos ítélet ugyanis várhatóan más hasonlóakkal együtt magának az Európai Uniónak is a végét jelentheti.
A szerző jogász, egyetemi tanár