Nagy a füstje, de a lángja is a múlt szombati pedagógustüntetésnek. Szakmai tüntetésnek harangozták be, de politikai pártok és az utóbbi pár évben örök tüntetőknek tekinthető emberek is igyekeztek rácsatlakozni. A józan gondolkodású állampolgárok általában megértőek, egy adott szakmán belül tevékenykedők pedig szinte mindannyian szolidárisak szoktak lenni egy-egy megmozdulással. Itt viszont megosztott a társadalom, sőt a pedagógusok között is előfordulnak nézetkülönbségek. Látszik, hogy vannak, akik a tárgyalóasztal mellett szeretnének választ kapni a kérdéseikre, megoldást találni a sokszor jogos problémákra. Mint ahogy vannak olyan erők is, amelyek nem érdekeltek a kompromisszum megszületésében. Ha valaki olyan feltételeket támaszt egy tárgyalás során, amelyek a másik félnek elfogadhatatlanok, az nem a megoldást keresi, hanem újabb frontokat nyit.
Ebben a vitában felesleges más országok oktatási rendszereire kitérni, mert a sajátunk is elég vitára ad okot – ez a helyzet pedig nem most keletkezett.
Már a rendszerváltás előtt belekezdtek különböző kísérletekbe az iskolákkal, a gyerekekkel, és a folyamat permanensnek bizonyult. Akik pedig ezeknek a folyamatoknak elindítói, motorjai voltak, azok most részben az elégedetlenkedők táborát szaporítják, a leghangosabb szószólóknak, tüntetőknek bizonyultak az elmúlt egy hónapban. Tele torokkal kiáltják, hogy rossz az oktatás színvonala – ez az egyik „vádpontjuk” a 14 közül, ha jól számoltam. Aki részese volt az utóbbi 25 év közoktatásának, némi gondolkodás után igazat is ad ennek az állításnak, legyen az szülő vagy pedagógus, netán munkáltató, akinél elhelyezkedtek a fiatalok. Ha most leegyszerűsítjük a dolgokat, akkor három állandó szereplőt találunk ezen a játéktéren – gyerek, pedagógus, szülő.
Kezdjük a gyerekekkel! Az igazság kimondása keserű, és sok embernek nem tetszhet, de attól még igaz. A gyerekek átlagban romló teljesítményt produkálnak. Mielőtt valaki felhördülne, hogy bezzeg az ő gyereke vagy az ő intézménye nem érintett, itt a magyar átlagról van szó. Ez következménye az utóbbi negyedszázad következetlenségének az oktatásban és a demográfiai mutatóknak. Igen, be kell látni, hogy a közoktatásba bekerülő gyerekek nagyobb hányada olyan környezetből kerül ki, ahol alacsony a mérce. Az alacsony mérce pedig lefelé húzza a többieket is. Nagyon sok mostani tüntető élharcosa szokott lenni az integrált oktatásnak, amely nagyon szépen hangzik, csak éppen eredményekben nem szokott megmutatkozni. Pontosabban negatív eredményekben mutatkozik meg. Tetszik vagy nem, de ennek a folyamatnak aktív alakítója a mindenkori pedagógus. Ebből következik, hogy a tanulók hiányos tudása nem az utóbbi három évben alakult így, hanem egy folyamat következménye. És igen, objektív és szubjektív tényezők egyaránt képesek jó vagy rossz irányba elvinni a teljesítményt.
Így elég nehéz egyetérteni azzal a váddal, hogy túl sok a tananyag. Vannak intézmények, ahonnan úgy jutnak el egyes diákok az érettségiig, hogy nem tudnak tisztességesen írni és olvasni. A magyar nyelvvel is hadilábon állnak, az idegen nyelv terén pedig teljesen tudatlanok. Tehát túl sok a tananyag, és ezért tudnak keveset, hangzik a nagy bölcselet. Ha egy héten egy középiskolásnak van öt testnevelésórája plusz egy osztályfőnöki, akkor marad 25-26 óra szaktantárgyakra, valamint az egy-két órát kitevő készségtárgyakra, sokak szerint tölteléktárgyakra. Ez pont elég is lenne, hogy jól elsajátítsák az idegen nyelvet, aminek az elengedhetetlen fontosságára a most elégedetlenkedők felhívják a figyelmet. Fontos is az idegen nyelv tudása, megfelelő óraszámban tanítják – az eredmény mégis lesújtó. Ha a gyerekben nincs fogadókészség vagy hiányzik a képesség, akkor dőreség bármilyen eredményt elvárni. Akkor marad, ami van: a döntő többség nem ismer ötszáz szót sem az általa évekig tanult idegen nyelvből. Azt nem szeretném hinni, hogy a pedagógusok ennek a konzerválásában érdekeltek, netán rontani is szeretnének ezen a helyzeten.
A túl sok tananyaggal kapcsolatban felmerülhet két változat: követelménycsökkentés vagy óraszámcsökkentés. Az első vélhetően színvonalvesztéssel járna, a másik pedig elbocsátással. Ha egyszer kevesebb az ellátandó óra, akkor kevesebb emberre van szükség, ez pedig senkinek sem lehet érdeke.
A legnehezebb a tanárok túlterheltségével kapcsolatban állást foglalni, mert itt vannak jogos igények, és szükség is van a kompromisszumra. Az oktatás mindenkori irányítói mindig is hajlamosak voltak „túltolni a biciklit”. Aki benne volt régebben is a közoktatásban, emlékszik rá, hogy Magyar Bálint idejében sikerült a legmesszebbre tolni a kétkerekűt. Úgy néz ki, a tanárok terhelésén születik meg a leghamarabb a kompromisszum. A tanárok szakmai munkáját valamilyen módon ellenőrizni kell, ezen a téren nem is lehet vita. Talán abban sincs már, hogy a pedagógus-önértékelés – az ebből összeálló mozaikszó eleve vicc tárgya lett – erre nem alkalmas. Ez tényleg felesleges papírgyártás, amelynek a valós teljesítményhez kevés köze van, miközben felemészti a pedagógus idejét. Itt a törvényen kell módosítani, hogy egyszerűbben és hatékonyabban lehessen a pedagógus munkáját ellenőrizni, alkalmasságát megállapítani. Igen, az alkalmasságát, mert a jelenlegi nem képes kiszűrni a pályára alkalmatlanokat, hiszen annyiféle indikátor alapján minősítik és minősíti magát a pedagógus, hogy mindenki benn tud maradni a rendszerben. Ha egyszer a tanárnak van 22 kötelező órája, akkor azon sincs mit adminisztrálni, hiszen a leterhelt iskolavezetés nem fogja elolvasni. Felesleges minden egyes lépését leírni, mert nem attól dolgozik jól. Tehát ha ettől a tehertől megszabadítják őket, akkor az egy nagy lépés a kompromisszum irányába. Ezt az elégedetlenkedő pedagógusok vélhetően el is tudnák fogadni. Egy tárgyaláson tudni kell gesztusokat is tenni és ismerni a saját korlátokat. Ez a rész egy szakmai követelés és teljesíthető is. A portfólió elkészítése szintén vita tárgya, de annyira szerves és megkerülhetetlen része a rendszernek, hogy teljes kiiktatása lehetetlen, egyszerűsítése viszont indokolt és szükséges.
Ami a harciasabb álláspontot illeti, ott már nehezebb, szinte lehetetlen lesz a szakszervezeteknek dűlőre jutni. Azt a radikális követelést, hogy a Kliket szüntessék meg, nem fogják és nem is lehet teljesíteni. Azt viszont tudomásul kell venni, hogy minden rendszert emberek működtetnek, tehát az emberi tényezők hatékonyságán kell javítani. Ennek a rendszernek a középszintű vezetői a tankerületi igazgatók, akik általában nagyon is hozzáértő szakemberek. Tehát sokkal több jogkört kell közvetlenül hozzájuk delegálni és a rendszer is pontosabban fog működni. Ha nagyobb gazdálkodási szabadsággal bírnának, és a munkáltatói jogkör is hozzájuk kerülne, egy sor probléma helyben és időben orvosolható lenne.
A józan kompromisszumkészség egyértelműen érdeke lenne a közoktatás minden szereplőjének. Gyereknek, tanárnak és a szakszervezeti vezetőknek is. Feltéve, ha a megegyezés a céljuk. Ha a szakmai kérdésekben megegyeznek, hitelességüket is meg tudják őrizni. Ellenben ha kimondottan politikai síkra kívánják terelni követeléseiket, akkor az oktatás ügye csorbát szenved és a szakszervezetek is elveszíthetik független támogatóikat. Sajnos tény, hogy az ellenzék, a Jobbiktól az MSZP-ig, egységesen rátelepült a pedagógusok tüntetésére. Mi másra utalhatna vezetőik jelenléte a Kossuth téren? Vagy az a tény, hogy a tüntetés fő szervezői nem határolódtak el a nem kért politikai segítségtől. Ez a „segítség” többek között az „Orbán, takarodj!”, a „Hazaárulók!”, a Mocskos Fidesz!”-féle ordítozásokban öltött testet.
Bár még csak 2016-ot írunk, úgy fest, már elkezdődött az ellenzéki kampány a 2018-as választásokra.
A szerző pedagógus