A politikacsinálásnak különböző formái és eszközei vannak. Előfordul, hogy a politikus kiérlelt, végiggondolt elvekkel rendelkezik, és a felmerülő problémákat ezen elvek szerint igyekszik megoldani.
Világos víziója van arról, hogy közösségének, országának honnan hova kellene eljutnia, és a lépéseit úgy irányítja, hogy e vízió teljesülése felé vezessenek. Azt, aki így cselekszik, ráadásul bölcsen és eredményesen, nevezzük a továbbiakban államférfinak (vagy -nőnek).
Ez a ritkább eset. A gyakoribb az, hogy a politikus a véletlenszerűen előadódó történéseket aszerint mérlegeli, hogy azokból mit lehet kihozni a saját pártja erősítésére és az ellenzék gyengítésére.
Az ilyet az egyszerűség kedvéért nevezzük gyöngytyúkpolitikusnak, az ismert mondást követve, miszerint úgy csap le az adódó lehetőségre, mint gyöngytyúk az orrváladékra. A kettő között normális esetben nincs éles választóvonal, a lehetőségvadászoknak is szoktak lenni elveik, és az államférfiak, államnők is élnek a kínálkozó lehetőségekkel.
Magyarországon azonban – szomorú eset – az a helyzet állt elő, hogy az ellenzéki térfélen mára kizárólag gyöngytyúkok maradtak. Akiknek elveik lettek volna, mára kikoptak a politikából.
Sokakat megtévesztett a minapi parlamenti hisztéria, a sípolós, kiabálós obstrukció a munka törvénykönyvének módosításával kapcsolatban. Sokan azt gondolták, hogy itt azért elvek ütköztek, még ha ilyen indulatos formában is. Pedig erről szó sincs.
Adódott egy helyzet, röppent valami a baromfiudvarba, és az ellenzéki képviselők lecsaptak rá, úgy gondolták, hogy ez a túlórakeret-bővítés, minden gazdasági megfontolástól függetlenül, kiváló alkalom rá, hogy üssék a kormányt, tüntetést szervezzenek és rokonszenvet keltsenek maguk iránt.
Valamiért nagyon beletették magukat ebbe a dologba, valamiért nagyon felszívták magukat, nagyon elhitték, hogy de most aztán mindjárt megbuktatják a kormányt.
Hogy mennyire távol van mindez az elvi politizálástól, azt viszont világosan mutatja, hogy ugyanez az ellenzék eget-földet megmozgatott a vasárnapi boltzár eltörléséért, magyarán a vasárnapi munkanapért. Akkor abban látták a lehetőséget.
Ennyi mára az ellenzéki politika. A kormány lép valamit, az ellenzék őrjöngve lecsap rá, mega- és gigatüntetéseket hirdet, amelyeken megjelenik ugyanaz az ezerötszáz pártalkalmazott és nyugdíjas, sípolnak és kiabálnak, aztán megunják és hazamennek.
Annyit el kell ismernünk, hogy ez a mostani eset kicsit más lett, mint az eddigiek. Eddig nem volt ennyi sípolás és kiabálás a parlamentben, de lehet, hogy ehhez is hozzá kell szoknunk.
És nem voltak olyan kínosan nevetséges esetek sem, mint azé a vörös dzsekis bácsié, aki zászlóval a kezében, háttal nekirontott egy szakasz rendőrnek, és magát dobálva, üvöltve hatperces tömegtüntetést képezett a Kossuth-téren.
Nagyon szeretett volna megsérülni is, a pártja le is csapott a gondolatra, míg aztán kiderült, hogy a kutya nem bántotta a bácsit, szóval itt még orrváladék sem volt.
A szemlélő nehezen állja meg, hogy ne szóljon: kedves ellenzéki hölgyeim és uraim, hol vannak a saját, koherens elvek, a világos célok, a nagy ívű víziók? Ezek nélkül, pusztán az adódó lehetőségekre vadászva nincs politikai siker. De fölösleges is volna.
Ez az ellenzéki politikusi garnitúra teljesen reménytelen. Szinte már fáj, hogy mennyire.
A szerző újságíró
