Amerika 45. elnöke, Donald John Trump beiktatása óta olyan politikai paradigmaváltás van készülőben, amely páratlan az amerikai történelemben. Hogy ez mit is jelent? Lényegében azt, hogy minden olyan politikai tradíciót, szokásjogot, amely eddig az USA mindenkori elnökének kitaposott mezsgyéje volt, most az új elnök darabokra szedi, és egy olyan politikai diskurzus bevezetésén fáradozik, amely gyökeresen átformálja a kommunikációs terepasztalt. Irracionálisnak tűnik? De hát melyik paradigmaváltás nem az?
A paradigmaváltás elméletét először Thomas S. Kuhn vetette papírra korszakalkotó művében, A tudományos forradalmak szerkezete címűben, még a hatvanas években. A briliáns, de rendkívül nehezen olvasható műnek most csak azt a részét emeljük ki, amely elméletileg alátámasztja az amerikai politikai változással kapcsolatos véleményünket.
Megjegyzendő, hogy a paradigmaváltás elmélete Kuhn idejében csak a természettudományokban bekövetkezett változásokra utal, például hogy milyen tudományos sokkot okozott Kepler azon felfedezése, miszerint a heliocentrikus világkép, amely azt állítja, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem fordítva, az egyetlen hiteles magyarázat. Csak később, a hetvenes-nyolcvanas években vált divatossá a fogalom a társadalomtudományokban is. Talán a legeklatánsabb példa erre a hidegháború vége, a bipoláris világ szétesése és az új posztbipoláris világ megszületése volt.
Azonban 2017. január 20. óta a fogalom ismét újraéledt, hiszen a Kuhn által leírt szindrómák, azaz egy paradigmaváltozás előjelei zajlanak jelen pillanatban az amerikai politikában.
Egy olyan új politikai nyelvezet van kialakulóban, amely másképp fogja fel és értelmezi a valóságot, mint a hagyományos politikai diskurzus. Az új elnök használatában a nyelv és a jelentés nem úgy funkcionál, mint általában a tradicionális értelemben vett nyelvezet. Korábban számtalanszor előfordult, hogy a nyelviség nem a torzítatlan valóságot volt hivatva visszatükrözni, ám most a politika alakításának eszköze lett, tehát politológiai szemszögből nézve mint a diskurzuselmélet egy vizsgálati tárgya, ahol a vizsgálódó fél eleve nem leplezi szubjektivitását.
Ha megnézzük, Trump szóhasználatában a jelzők fontos szerepet töltenek be, briliáns, kiváló, elképesztő, de olykor egymásnak gyökeresen ellentmondó szövegszerkezetben tűnnek fel. „Putyin egy kiváló államfő, de az is lehet, hogy ellenségek leszünk.” Mire szolgál mindez? A leírtak a megértés esetlegességét, sőt esendőségét vannak hivatva hangsúlyozni, mert a politika már csak ilyen. Ebben az örökös szemantikai körforgásban bárki lehet bármi, ebben a szférában nincs hely sztereotípiáknak, és ez az a közeg, ahol a híres hérakleitoszi diktum hatványozottan igaz: minden mozog, és minden változik.
Természetesen az amerikai politika sajátossága a fékek és egyensúlyok harmóniája, jelen esetben a végrehajtó és az azt ellenőrző hatalmi ágak, az elnök és a bíróságok egymásnak feszülése időnként konfliktusokkal jár, de ez belefér az amerikai politikai rendszer működésébe. Egy elnöki rendelet, amely megtiltja, hogy terrorizmussal gyanúsított országok állampolgárai amerikai földre lépjenek, önmagában nem tekinthető a végrehajtó hatalmi ág erőfölényének, hiszen az az elnöki érvelés, ami szerint ezek az emberek veszélyt jelentenek az USA biztonságára, felülírja az ellenérvek többségét.
Lehet, hogy a végén a legfelső bíróság fog dönteni ez ügyben, ahogy több, emigrációval foglalkozó témakörben is.
A világ egy része azonban még nem vevő az új paradigmára és Amerika első posztmodern elnökére, mert minden egyes elnöki rendeletet hatalmas felzúdulás követ. A liberális világelit makacsul ragaszkodik a régi rendhez, mert hisztérikusan tart attól a szükségszerű következménytől, amely minden paradigmaváltás természetes velejárója.
Náluk még mindig a Nap kering a Föld körül.
A szerző politológus