Az olasz újságok gyakran idézik Luigi Negri, Ferrara-Comacchio nyugdíjba vonuló érsekének nyilatkozatát. A XVI. Benedekkel baráti viszonyt ápoló, 75 éves korában lemondását formálisan benyújtó főpapot néhány hete Ferenc pápa küldte nyugdíjba.
A korábbi Szentatyával való bizalmas viszonyán túlmenően Negri arról is ismert, hogy tavaly augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján tartott ünnepi szentmiséje után világossá tette, hogy ez az esemény nem a vallások közötti párbeszédre kínálkozó lehetőség, hanem a keresztények számára Krisztus, Isten fia szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériumában való részvétel. Az okot ennek elmondására az adta, hogy a templomban a mise alatt sok muzulmán volt jelen. Az ünnep alkalmával elítélte – mint a kereszténységgel teljességgel összeegyeztethetetlent – a Korán Szűz Máriáról szóló szúráját, amely pusztán történeti személlyé degradálja Krisztus anyját.
A március 6-án megjelent interjúban a prelátus nem kevesebbet állított, mint hogy Benedek pápát Vatikánon belüli és kívüli okok kényszerítették lemondásra. Utóbbi összefüggésben megemlítette Barack Obama elnök nyomásgyakorlását, amelynek kivizsgálását hamarosan megkezdik. „A titkot nagyon súlyos homály fedi, de biztos vagyok benne, ki fog derülni, kik viselik a felelősséget. Közeledik az én személyes »világvégém«, az első kérdés, amellyel Szent Péterhez fordulok, pontosan erre az eseményre fog vonatkozni.”
Maga az érintett, Benedek nemrégiben megjelent interjúkötetében talán túl sokszor is hangsúlyozta: semmilyen más, csak személyes okok (gyenge egészségi állapot, illetve nyugodt elmélkedés és imádkozás iránti vágy) vezették a szokatlan döntésre.
Az Európai Unió megroppanása 2015-ben a migrációs válsággal kezdődött. Ha közvetlen előzményének okait keressük, nemigen tudunk másra gondolni, mint a két-három évvel korábbi furcsa lemondásokra és lemondatási kísérletre. Mostanra világosan látszik, bár mi a történelmi ismereteinkből, a tatár és török inváziótól kezdve tudjuk, hogy hol vezetnek keletről és délről legkönnyebben járható utak Európába. A keleti, szárazföldi (mint annyiszor!) Magyarországon, a déli, tengeri Itálián át.
A tények: 2011. november 12-én lemondásra kényszerült az olasz nemzeti érdekeket mindig erőteljesen képviselő, korrupciós és nőügyei miatt ellehetetlenített Silvio Berlusconi, aki reális veszélyt jelentett a migránsok szabad beköltözésének megakadályozására. Két hónappal később Orbán Viktor eltávolításával a magyar kaput akarták kinyitni, amit csak egy eléggé szokatlan akcióval, a lakosság jelentős részét megmozgató békemenettel sikerült megakadályozni 2012 január végén.
A harmadik és talán legnagyobb „akadály” a kereszténységet hatalmas erudícióval és következetességgel védő pápa volt. Joseph Ratzinger a VI. században a monostori rendszerrel a keresztény hit és műveltség elterjesztésének igen hatékony eszközét kidolgozó nursiai Szent Benedek nevét és programját vette magára. A rend alapítója a nyugati kereszténység, sőt egész Európa védőszentje lett. A nevét viselő tizenhatodik pápát a liberális sajtó beiktatása óta meghökkentő vehemenciával, szünet nélkül és kíméletlenül támadta. Nem hiszem, hogy ennek oka hagyományokat őrző konzervatív szemlélete (abortusz-, eutanázia- és születésszabályozás-ellenessége) lett volna, ez még talán bocsánatos bűnnek számíthatott a keresztény értékekkel szemben álló, a globális tőke által segített véleménydiktátorok szemében.
A „halálos bűn” kimondására két, eléggé átlátszó és mondvacsinált ügy kínált bizonyítékot. Ezek terheltjeként próbálták elszakítani a főpásztort az őt követő hívők millióitól. Az egyik a holokausztrelativizáló, tradicionalista Richard Williamson püspök visszafogadásának az esete, amelynek során – a diplomáciában szokatlan módon – még a protestáns Angela Merkel is állást foglalt, természetesen a pápa ellen. Ebben a svéd televízió is szerepet játszott, amely Williamson egy korábbi, a pápa által nem ismert nyilatkozatát a vatikáni bejelentéssel egy időben tette közzé.
A másik egészen abszurd történet. 2006 szeptemberében XVI. Benedek a Regensburgi Egyetemen II. Manuel bizánci császártól idézett egy pontos jegyzettel ellátott szövegrészt, amely így hangzott: „Mutasd meg nekem, mi újat hozott Mohamed, és csak rossz és embertelen dolgokat fogsz találni, mint az a rendelkezése, hogy az általa hirdetett hitet karddal kell terjeszteni.”
Hatalmas botrány tört ki, szinte mindenki a pápa ellen fordult. A botrány oka a hatszáz évvel korábbi szöveg idézésének a ténye, hiszen világos volt, hogy ezek nem az előadó saját szavai voltak. Sőt azt is hangsúlyozta, hogy számunkra elfogadhatatlan a császár kijelentésének nyersesége. (Csak halkan merem megjegyezni, hogy a költőnek és teológusnak is kiváló II. Manuel járt Zsigmondnál Budán, hogy szövetségeseket találjon az oszmán–török terjeszkedés ellen.) A szándékos félremagyarázások és támadások már nem pusztán az ő személyes jó hírét veszélyeztették, hanem Európa legrégebbi és erkölcsi alapokon álló intézményét is. Folyamatosan bocsánatkérésre kényszerült, ezzel a nevetségesség határára szorult. Mivel kénytelen volt belátni, hogy csak veszíthet, nem akart ártani Krisztus akkor még általa vezetett egyházának.
Cui bono? Cui prodest? A következmények ismertek. Olaszországban elhárult minden akadály: az olasz állam képviselői és a római kúria hatalmas ovációval fogadta a nem szűnő, máris sok százezres muzulmán emberáradatot. Most sem tesz semmit a tengeri határok lezárása érdekében. A civilizált és megszokott életmódjukat véglegesen megváltoztatni kényszerülő olasz emberek érdekeit nem védte senki. A többszörösen veszélyeztetett és a megsemmisülés szélére taszított, iszlám környezetben élő keresztényekről ugyanakkor a pápa mintha tudomást sem akarna venni. Még a közülük Dél-Olaszországba sikeresen megérkezők sem kapnak védelmet a vallási inzultusokkal szemben az alapvetően iszlám hívők lakta táborokban.
Ekkora embertömeg megmozgatása, az embercsempész-hálózat útvonalainak kiépítése, a logisztikai feltételek Európa határáig történő biztosítása többéves szervezőmunkát igényelt. Ahogyan a repülő indulásakor tudni kell, hogy a célállomáson leszállhat-e a gép, úgy kellett a fogadó kontinensen időben kialakítani a feltételeket, vagyis eltüntetni az esetleges akadályokat. Ez majdnem teljesen sikerült. A gépezetbe azonban porszem került: Magyarország.
A balkáni kaput végül nem sikerült szélesre tárni.
S talán az öt évvel ezelőtti „fiaskó”, a magyar miniszterelnök helyén maradása akadályozhatja meg a jól átgondolt terv teljes megvalósítását.
Aki nemcsak a külföldi sajtóban megjelent cikkeket olvassa, hanem a hozzájuk fűzött, olvasók által írt kommentárokat is (bár néhány újság ezeket már letiltotta), annak van oka reménykedni.
A józan ész és a természetes életösztön hosszabb távon talán mégiscsak győzedelmeskedhet.
A szerző egyetemi tanár