A balkáni útvonal lezárult az Európába igyekvő migránsok előtt, köszönhetően az Európai Unió és Törökország közötti megállapodásnak, valamint az útvonalon elhelyezkedő országok egyre szigorúbb határellenőrzési rendszereinek, amelyek sorában kiemelkedő helyet foglal el Magyarország déli határa. Természetesen ez önmagában nem állította meg az Európa felé hömpölygő emberáradatot, hiszen amíg lesz olyan útvonal, amelyen el lehet érni a célt, addig a migráció nem áll meg, csak áthelyeződik. Ennek megfelelően megnövekedett a mediterrán útvonal jelentősége, amely elsősorban Olaszországot veszélyezteti, de a migránsok egyre inkább próbálkoznak Spanyolország felé is.
Olaszország a teljesítőképessége határára érkezett a harmadik világból érkező tömegek ellátásában. 2017 első fél évében már 90 ezer illegális bevándorló érkezett Olaszországba, akiknek mintegy 40 százalékát nem kormányzati szervek (NGO-k) szállították olasz kikötőkbe, és akiknek tekintélyes hányada még a legliberálisabb értelmezés szerint sem minősül menekültnek. Július 4-én Ausztria jelentette be, hogy készen áll páncélozott katonai járművekkel és körülbelül 750 katonával a Brenner-hágó lezárására, valamint a határellenőrzés megszigorításával elejét venni annak, hogy az Olaszországban feltorlódott migránsok Ausztria felé vegyék az irányt. Az olasz diplomácia tiltakozása, a nagykövet berendelése és további szóváltás után Ausztria nem vezényelt erőket a határra, csak készenlétben áll arra, hogy a határt rövid időn belül meg tudja erősíteni.
A határok megvédésének politikája nem tekinthető új keletű dolognak nyugati szomszédunknál. Emlékezetes, hogy a korábbi kancellár, Werner Faymann többek között éppen a bevándorlásra adott reakciói nyomán kapott kritikák miatt búcsúzott hivatalától. Miután Ausztria 90 ezer menedékkérőt fogadott be, amely a lakosságának körülbelül egy százalékát teszi ki, egyre inkább elfogyott a levegő a korlátlan befogadás politikáját pártolók körül. Ugyanez az Ausztria alkalmaz ellenőrzést a magyar határon is, amely schengeni belső határ. Ez az intézkedés természetesen az európai állampolgároknak okozza a legtöbb kárt, akiket jogaik gyakorlásában hátráltat, nem beszélve a gazdasági károkról, amelyek az áruszállítás akadályozása miatt merülnek fel.
Szintén ugyanez az Ausztria fenyegeti kemény szavakkal Magyarországot és Lengyelországot, amennyiben nem hajlandók befogadni azokat a migránsokat, akiket már Ausztria sem lát szívesen a továbbiakban. Christian Kern a szokásos fenyegetéssel él: meg kellene nyirbálni a renitens országoknak juttatott strukturális alapokat. Mit sem törődik azzal a ténnyel, hogy ezeket az összegeket az EU-csatlakozási szerződések rögzítik, és ott szó sincs olyan feltételekről, hogy ezért cserébe a haszonélvező országoknak illegálisan az EU területére behatoló, harmadik világbeli tömegeket kellene letelepíteniük. Mindezt ráadásul úgy, hogy ennek a műveletnek a felügyeletét és koordinálását saját hatáskörükből kiengedve, szuverenitásuknak erről a részéről lemondva egy senki által meg nem választott sóhivatalra bízzák. Borítékolható, hogy ezek után az alapvetően is problémás embertömegből nyilván nem feltétlenül a legkönnyebben beilleszkedő, magyarul jól beszélő, hiányszakmákkal rendelkező emberek kerülnének hozzánk.
Feltehetnénk a kérdést: hol itt a konzisztencia? Természetesen az érdekek oldaláról kell ezt vizsgálni. Nem Ausztria az egyetlen, ahol komoly fordulat következett be a bevándorláshoz való hozzáállásban. Nyilván egyetlen osztrák politikus kijelentéseit sem szabad a választási kampánytól függetlenül értelmezni, és meg kell jegyeznünk, hogy Christian Kern sokkal taktikusabbnak tűnik, mint Werner Faymann volt. A választóknak egyszerre több üzenetet is küld. Egyrészt erődemonstrációjával és diplomáciai csörtéjével mutatja, hogy készen áll a határok megvédésére, és nem akar további illegális bevándorlást. Másrészt a kelet-európai, migránsokat elutasító országok elleni kemény fellépésével azt kommunikálja, hogy ki fogja kényszeríteni belőlük azt, hogy az Ausztriában is nemkívánatos migránsokat „igazságosan” és „szolidárisan” áttelepíthessék. Hogyan kívánják biztosítani, hogy majd keleten is maradjanak? Természetesen a szigorú határellenőrzés fenntartásával. Harmadik üzenete pedig örökzöld slágertéma minden nyugat-európai szavazó számára, hiszen senki sem szeret másoknak pénzt adni, sokkal inkább mindenki szereti azt a saját számláján tartani, tehát a keletre szánt strukturális alapok megkurtítása mindig és mindenhol hálás téma nyugaton, függetlenül bármilyen migránsválságtól.
Hasonló kettős jelzéseket küld Franciaország, többé-kevésbé konzisztensen az elmúlt két évben, kiegészítve most a Líbiában felállítandó hot spotok ötletével, amelyet Orbán Viktor már többször felvetett az elmúlt két évben. A francia elnök most olyan eltökéltnek látszik, hogy akár egyedül is hajlandó lenne ezt a tervet végrehajtani, EU-s támogatás nélkül is. A tervnek azonban akadnak ellenzői saját pártján belül is, nem beszélve az egész bevándorlást működtető NGO-hálózatról, amely minden befolyását latba fogja vetni azért, hogy továbbra is zavartalanul juthassanak Európába a bevándorlók. Mindenesetre egyértelmű a francia szándék is: szigorú határőrizettel elejét venni a további ellenőrizetlen beözönlésnek, egyúttal minden befolyást latba vetni a kelet-európai rebellisek megrendszabályozására, természetesen a pénzügyi kényszerítés eszközeit is bevetve.
Olaszország jelenlegi helyzete mind Ausztria, mint Franciaország vonatkozásában hasonlít Szerbia 2015-ös helyzetére, amikor szembesülniük kellett a ténnyel, hogy északra többé nem fognak tőlük továbbállni a migránsok. Ebben a helyzetben érthető az olasz kormány reakciója, azonban még nem tűnik úgy, mintha a megfelelő következtetést levonták volna. Amíg a délről özönlő migránstömegek 40 százalékát NGO-k szállítják be, addig a többit nyilván állami kézben lévő, adófizetők által fizetett logisztika hozza a kontinensre, holott a tengeren való hánykolódásnak nem kellene automatikusan belépőkártyát jelentenie az Európai Unióba. Talán hamarosan eljutunk odáig, hogy Olaszország is meglépi azt, amit már évekkel ezelőtt kellett volna tennie, és amit jelenleg a Defend Europe nevű civil kezdeményezés adományokból gyűjtött hajójával tervez tenni. Vagyis visszaszállítja a kimentett embereket Afrikába, az üres csempészhajókat pedig elsüllyeszti.
Nekünk, magyaroknak pedig nem szabad naivan azt gondolnunk, hogy ha többen kezdik el a korábban lesajnált magyar javaslatokat beemelni saját politikájukba, akkor ezzel párhuzamosan majd nagyobb megértést tanúsítanak a magyar határvédelmi és szuverenitást védelmező törekvések iránt. Ahogy arra több szakértő már korábban is figyelmeztetett, a migránsválság a legrosszabbat hozta ki Európából, mindenki egyre inkább a Fekete Péterektől való szabadulás mezejére akar majd lépni. Ezért örömteli, hogy sikerült megvédeni a magyar állam szuverenitását a déli határon, de a következő időszak egyik fő kérdése az lesz, hogy vajon sikerül-e ezt a szuverenitást nyugat felől is megvédelmezni.
A szerző a Politikai Iszlám Tanulmányok Központ kutatója