Szeptember 17-én a jelenkori magyar történelem egyik szomorú évfordulójára emlékezünk: 2006-ban e napon szivárgott ki Gyurcsány Ferenc akkori kormányfő korábban Balatonőszödön elmondott beszéde. A kormányzó szocialisták zárt frakcióülésén az év májusában elhangzott szónoklat, miután a médiában napvilágot látott, addig példátlan kormányellenes tüntetéssorozatot váltott ki. A „hazugságbeszéd” miatt hosszú hónapokon át tíz- és tízezrek követelték az utcákon, köztereken a miniszterelnök lemondását, nap mint nap hangot adva tiltakozásuknak.
Az alig másfél évtizedes, törékeny magyar demokrácia súlyos kihívás elé került, és nagymértékben megingott azokban a hónapokban. A demokrácia erejét igazából az a népi ellenállás, tiltakozás formálta meg és fejezte ki, amely nem akarta megtűrni a hatalmon lévők cinizmusát, és kérlelhetetlenül figyelmeztetett. Az erkölcsileg megsemmisült baloldal pártjait saját tetteik rántották olyan politikai következményekbe, amelyek alól hosszú távon nem lehetett kibújni. A miniszterelnök morális értelemben már 2006 őszén megbukott, még ha közjogilag további két és fél esztendőn át helyén maradt is; a kormányfőt bizalmi szavazáson megerősítő parlament, egy sor demokratikus díszlet akkor már régen nem a valódi népakarat megtestesítését szolgálta, csupán egy sajnálatos politikai asszisztenciát jelentett.
2006 őszét még inkább beárnyékolta a belső rendvédelmi erők, a biztonságunkért felelős állami szervek elégtelen működése, így például amikor szeptember 18–19-én nem tudták megvédeni a köztelevízió székházát. A magyar embereknek ekkor azzal a megdöbbentő ténnyel kellett szembesülniük, hogy az ő pénzükön fenntartott rendőrség nem tudja megvédeni az ugyancsak a polgárok adóforintjaiból finanszírozott Magyar Televíziót; az emberi mulasztások, a szakmai szervezetlenség és elhibázottság, a nem megfelelő politikai irányítás együttesen vezettek ehhez a nyilvánvaló fiaskóhoz. Alig egy hónappal később, az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján tartott ünnepi megemlékezések idején ugyancsak csődöt mondott a rendvédelem, de talán legfőképpen a magyar demokrácia vallott kudarcot; e jelentős nemzeti ünnepünket akkor olyan események árnyékolták be, amelyekre a kommunista diktatúra szinte természetszerű túlkapásai (és némely momentumában talán a Rákosi-idők!) óta nem volt példa. Egy ismert televíziós személyiség szófordulatával élve, a demokrácia repülője e szomorú napon nemcsak légörvénybe keveredett, hanem le is zuhant.
A magyar állam túlzott mértékű erőszakot, durva bánásmódot alkalmazott saját polgárai ellen, és az aránytalan kényszerítőeszköz-használat, a rendőri bántalmazások összesen több mint 140 civil sérültet eredményeztek. Mindezt csak tetézte, hogy a símaszkos rendőrök egy törvényellenes belső utasítás miatt nem viseltek magukon azonosító jelet, ami végső soron lehetetlenné tette személyazonosságuk megállapítását. Így bár a nem demokráciát idéző intézkedések, a sokak szemében egyenesen az ellenvélemények eltiprását szolgáló rendőri fellépés a viták kereszttüzébe került, és egyes jogvédő szervezetek sérelmezték az ünnepen történt hatósági fellépés következményeit, nem következett átfogó felelősségre vonás. Az eljárás során elkövetett bántalmazások és a súlyos testi sértések miatt összesen alig fél tucat rendőr ellen emeltek vádat az elkövetkező hat hónapban. Mindeközben a történtek valódi felelősei, a rendőri és állami vezetők részéről elmaradt a tetteik következményeivel való őszinte szembenézés és a szükséges konzekvenciák levonása, sőt a kormánypárt politikusai és a velük kollaboráló sajtó folyamatosan az akkori ellenzéket támadták. A megemlékezéseken inzultált, megtámadott magyar embereket ért alapjogi sérelmek miatt erkölcsi elégtételre egészen a kormányváltásig kellett várni, amikor az Országgyűlés – 2010. június 8-án elfogadott határozatában – legfőbb népképviseleti szervként bocsánatot kért az érintett polgároktól.
A rendőrterror kapcsán érdemes megemlíteni egy másik fontos alkotmányos szereplőt, Sólyom László akkori köztársasági elnököt is. Az őszödi beszéd kiszivárgásának másnapján megszólaló és morális válságot emlegető államfő, aki a tévészékháznál történteket – rendjén valóan – köztörvényes bűncselekménynek minősítette, október 23-ával kapcsolatban már nem érezte szükségét annak, hogy tiltakozzon.
A magyar államfőben, aki a nemzeti ünnepen külföldi állami vezetők tucatjai előtt 1956-ot méltatta, a legsötétebb rákosizmusra hajazó egyes rendőri fellépések után elhallgatott a demokrata. Mert bár kétségtelen, hogy modern kori demokráciánk egyik legnehezebb időszakát éltük át akkor, a rendszerváltozásban fontos szerepet vállaló korábbi Alkotmánybíróság-elnöknek mégis az akkori közvélekedés szerint határozottan kellett volna fellépnie. A kirívó esetek kapcsán, amelyek tekintetében a liberális jogvédők is felléptek, számos legális alternatíva lett volna a kormányerők befolyásolására. Ebben a sorsdöntő időszakban a polgári demokratikus erők legitim elvárása elől szemlátomást elzárkózott az államfő.
A rendőrterror nyomán kialakult közhangulatban sokkal keményebben ki kellett volna állnia a jogaikban megtiprottak mellett, és hatékonyabban teljesítenie az államszervezet demokratikus működése feletti őrködés alkotmány által ráruházott feladatát. Ő ezt a jogtiprottak és a polgári ellenzék folyamatos jelzése ellenére akkor fájóan nem tette meg, és mindez hiteltelenné teszi a 2010 után a volt elnök részéről elhangzott, a magyar jogállamot féltő és kormánykritikus bírálatokat.
Őszöd szomorú szimbóluma lett a hatalommal való visszaélésnek, de mementó lett a tekintetben is, hogy hazugságok árán és a nép ellenében – annak kihagyásával a politikai döntésekből – nem lehet tartósan és sikeresen kormányozni. De a beszéd által kiváltott reakció egyúttal megmutatta azt is, mekkora erkölcsi tartalék és józan értékítélet lakozik a magyar nemzetben. Minden negatív hatása és tragikus volta ellenére megnyitotta a lehetőséget a nemzeti érzelmű hazafiak példátlan összefogásának.
Erre emlékezünk a tizedik évfordulón!
A szerző alkotmányjogász, a CÖF–CÖKA szóvivője