Magyarország újonnan megválasztott kormánya ambiciózus célt tűzött ki maga elé. A fejlett országokhoz való felzárkózás érdekében stabil négy százalék feletti növekedés legyen Magyarországon, mégpedig évtizedes távlatban. Megvalósítható mindez? Milyen eszközök állnak rendelkezésre a terv megvalósítására, és milyen kockázatok rejlenek ebben? Megannyi izgalmas kérdés, amelyekre ha pozitív válaszok születnek, akkor egy felzárkózó, gyarapodó és a jelenleginél sokkal elégedettebb és boldogabb országgá válhat hazánk.
Az elmúlt időszak a világnak, benne Európának, illetve Magyarországnak egyfajta kegyelmi időszak volt. Markánsnak mondható gazdasági növekedés, alacsony infláció, emelkedő bérek és foglalkoztatottság jellemezte az elmúlt három-öt évet a világban. Ám eközben nőtt az eladósodottság, és a fejlett országok jelentős részében a 2007–2008-ban kezdődő válságot elérő, néhol meghaladó vállalati és kormányzati adósságok halmozódtak fel. A jegybankok a kamatok mesterségesen alacsony szintjével és kötvényprogramjaikkal olcsóvá tették a pénzt, ezért is alakultak így az eladósodottsági mutatók. Az alacsony energiaárak szintén fűtötték a növekedést, és ez bizony Magyarországnak, a magyar cserearányoknak is jót tett. Mint ahogy a külföldről, az ott dolgozó magyaroktól hazautalt ezermilliárdok is jól jöttek a korábbi devizahitelek és a mai fogyasztási kiadások finanszírozására.
Eközben a magyar kormány sem tétlenkedett. A devizahiteleket bravúros módon kivezették, a monetáris politika eszközeivel leszorították a kamatokat, a Növekedési hitelprogram révén pedig hitelezési fordulatot hajtottak végre. A bankok is rendbe tették a mérlegeiket, leírták adósságaikat, illetve a nyereségességüket kihasználva mára erős partnerei lettek a hitelnyújtásban a szoros és gyümölcsöző módon együttműködő két fő gazdaságpolitikai szereplőnek: a kormánynak és a jegybanknak.
A Varga Mihály vezette pénzügyi kormányzat kordában tartotta a költségvetési hiányt és az államadósságot, miközben az uniós forrásokat a korábbi gyakorlathoz képest sokkal inkább a termelő szektorokba irányította. Az ország sebezhetősége is lényegesen csökkent azáltal, hogy az egyébként is csökkenő GDP-arányos államadósságon belül ma már egyértelműen a hazai finanszírozás vált dominánssá, drasztikusan csökkentve ezáltal hazánk devizaárfolyami sebezhetőségét.
A mögöttünk hagyott évek legfontosabb változása a hatéves bérmegállapodási aktus volt, amely úgy segítette a masszívan növekvő bérek további emelkedésének lehetőségét, hogy nem rontotta érzékelhetően a gazdasági szereplők versenyképességét, miközben a költségvetés sem járt rosszul. Sokat segített még hazánk helyzetén az a kormányzati program is, amely az elektronikus ellenőrzések révén csökkentette a gazdaságban a korábban terebélyes szürkezónát, ezzel szolgálva a versenyt, az igazságos közteherviselést, illetve a költségvetési bevételek érdekét is.
Most viszont nehezebb idők jönnek: kevesebb uniós forrás, az exportpiacainkon csökkenő gazdasági növekedés, emelkedő kamatok, ezzel növekvő infláció, amely ráadásul a nyersanyagárak emelkedése miatt még tovább növekedhet. Változtatni kell tehát, hiszen az eddig jórészt extenzív növekedés, a több mint félmillió munkavállaló belépése a munkaerőpiacra már nem folytatható tovább. Egy motor viszont biztosan tovább hajtja a magyar növekedést, mégpedig az emelkedő bérek és nyugdíjak révén, valamint az új munkavállalók többletjövedelme miatt: a növekvő hazai fogyasztás. Viszont az uniós források csökkenése, valamint a külpiaci negatív kockázatok emelkedése miatt új eszközökre is szükség van.
Az egyik legnagyobb lehetőség, illetve legfontosabb eszköz a régióban és a fejlett világban arányaiban mára már egyértelműen alacsonnyá vált magyar hitelállomány okos felduzzasztása, illetve ennek az adottságnak a kihasználása. Magyarországnak, azon belül különösen a kis- és középvállalkozói szektornak ugyanis versenyképességi ugrásra, fejlődésre van szüksége ahhoz, hogy a tovább már nem nagyon bővíthető munkaerőállomány mellett többet és hatékonyabban tudjon termelni.
Ehhez jobb munkaszervezésre, menedzsmenttudásra és még inkább sok-sok beruházásra van szükség, hiszen a termelékenység javítása, a nagyobb feldolgozottságú termékek előállítása csak modernebb és digitalizáltabb technológiákkal érhető el. A mai bankok már képesek hitelezni, a hazai cégek pedig egy bővülő piacon, esetleg az exportpiacokra is jobban támaszkodva a beruházások révén tudnak fejlődni. Az uniós források szűkülése is a banki hitelek felé tereli őket. Talán szerencsés lenne egy az első Orbán-kormány által a Széchenyi-terv mintájára tömegesen meghirdetett olyan konstrukció bevezetése is, amelyben a hazai cégek az uniós források mellett a bankhitelek felvételére is ösztönözve lennének.
Így egy hármas finanszírozás (uniós, banki hitel és saját forrás) már nagyobb álmok megvalósítását is eredményezhetné. Ekkor a bankok is jól járnának, a hitelintézetek kockázatkezelési rendszerének segítségével pedig az uniós pénzek elköltésén is növekedhetne a kormányzati kontroll esélye, azaz mindenki jól, sikerrel jöhetne ki a kooperációs lehetőségből.
Pusztán a hitelezési kedv felpörgetésétől (aminek persze megvannak a korlátai) nem lehet csodát várni. A fegyelmezett költségvetési politika mellett szükség van további intézkedésekre is. Az adócsökkentések folytatására gondolok, az adóbürokrácia csökkentésére és a NAV szolgáltatóbaráttá válásának újabb lépéseire, a felnőttképzési és -oktatási szolgáltatások bővülésére és minőségi fordulatára.
Csak akkor érhetjük el az ambiciózus célokat, ha egyszerre több hangszeren játszunk, azaz párhuzamosan és egymást erősítve vezetünk be változtatásokat az eddigi szabályozóinkon. Persze mindezen felül még kell a partnerség a munkáltatók és a kormány között, ahogy az megvolt a Széchenyi-terv és a hatéves bérmegállapodás esetében is. Okos, jól összehangolt lépések, a külföldi változásokhoz és adottságokhoz való rugalmas és gyors alkalmazkodás és az eddig sikeres gazdaságpolitika értékeinek megtartása: ezek azok a peremfeltételek, amelyek újra sikeressé tehetik Magyarországot.
A bátor és merész kormányzati célkitűzés így válhat valóra.
A szerző közgazdász, főiskolai tanár