Donald Trump elnökké választásával a PC, vagyis a politikailag korrekt (politically correct) beszéd- és szemléletmód látványos pofont kapott és megrendült. A berlini iszlamista terrortámadásnak szintén van egy olyan olvasata, hogy semmi értelme a továbbiakban is görcsösen ragaszkodni a valóságtagadó magyarázatokhoz. A karácsonyi sokadalomba kamionnal belegázoló véres valóság végül úgyis legyőzi a merkeli menekültpolitikát minden körülmények között támogató német közszolgálati médiát és sajtót is. Ám azért mégse gondoljuk, hogy a PC máris, automatikusan eltűnik a történelem süllyesztőjében és átadja a helyét a valósághoz hű beszédmódnak és a korrekt közszolgálatnak, mert óriási erők dolgoznak azon, hogy fennmaradjon és uralkodjon. Éppen ezért kell áttekintenünk: 1. kiknek az érdekeit képviseli, 2. milyen szellemi-ideológiai háttere van, s egyáltalán 3. mi valójában a PC?
Nézzük tehát: milyen szellemi muníciók, ideológiák állnak a hátterében? A kiindulópont természetesen a piac felsőbbrendűségét hirdető neoliberalizmus, amely ugyan elsősorban a gazdaság működésére vonatkozó ideológia, de immáron sajátos világszemléletté, világlátássá vált, s igyekszik hatását univerzálissá tenni. Ebben van segítségére a kulturális marxizmus, amely a társadalom és a kultúra gyökeres megváltoztatását segítette elő, illetve a liberális demokrácia (Fukuyama óta különösen sulykolt) politikai ideológiája, amely a klasszikus értelemben vett nemzetállami demokráciáról az egyének és a vallási, szexuális, etnikai stb. kisebbségek jogaira helyezi át a hangsúlyt.
A kulturális marxizmus gyökereit a húszas években megalakult Frankfurti Iskolában és olyan szerzők műveiben találjuk meg, mint Max Horkheimer, Lukács György, Theodor Adorno, Herbert Marcuse és Jürgen Habermas. Ehelyütt nem belemerülve a részletekbe (ezekre majd egy másik írásomban térek ki), egy olyan elméletről van szó, amely a társadalmi viszonyok középpontjába az egyént helyezi, amelyik képes arra, hogy minden, a történelemből eredő intézményi és normatív „kötöttségeitől” megszabaduljon, legyen az a nemzet, a család, az etnikum, a vallás, a szubkultúra, a nemi identitás stb. Márpedig ha az egyén az origópont, akkor az ő döntései a legfontosabbak, az ő identitásválasztása a legfontosabb, amelyet viszont a mindenkori többség – legtöbbször az állam – veszélyeztethet, elnyomhatja az egyént és a kisebbségeket. Éppen ezért kell kiállni minden hátrányos helyzetűnek vélt kisebbség mellett, illetve ezért kell minden identitásválasztást és -váltást tiszteletben tartani, legyen az kulturális, vallási, nemi vagy bármilyen más.
A neoliberalizmus másik nagy tartópillére a liberális demokrácia ideológiája. Tény, hogy Francis Fukuyama elhíresült tézisét a liberális demokráciák végleges győzelméről és így a történelem végéről már senki nem fogadja el, viszont a beszédmód részévé vált az a krédó, hogy a demokrácia vagy liberális, vagy semmilyen. Ez a liberalizmus klasszikus értelmezésében rendben is lenne, hiszen azt fejezi ki, hogy az egyén és a kisebbség jogait meg kell védeni a demokráciákban. Neoliberális értelmezésben azonban ez ma már azt jelenti, hogy a megválasztott többség nem gyakorolhat diktatúrát a kisebbségbe szorult politikai és a mögöttük álló csoportokkal szemben – vagyis magyarra fordítva: nem élhet legitim módon megszerzett hatalmával –, ennek érdekében pedig fel kell lépni a többség állítólagos önkényével szemben.
Másfelől liberális értelmezésben a széles választói rétegek akarata és véleménye sem abszolút – tehát a választások eredménye sem az! –, ugyanis a világ bonyolulttá váló problémáira csak egy szűk, globalista szakértői kör képes megoldást találni, tehát nem szabad a demokratikus eljárásokat túlértékelni.
Adva van tehát a neoliberalizmus, a kulturális marxizmus és a liberális demokrácia, mint a gazdaság, a társadalom és a politika (állam) hármasságáról szóló univerzális eszmerendszer, amely a globalitás, a globális uralom szép, új világát hivatott megalapozni. Mi kell még ahhoz, hogy ez meg is valósuljon?
Nem más, mint ennek az új világlátásnak az általánosan elfogadottá tétele. Az emberek döntő része azonban nyilvánvalóan nem hajlik arra, hogy a generációkon át megszokott nemzeti, vallási, politikai, kulturális, nemi és családi kereteiből kilépjen egyfajta módszertani individualizmus (Karl Popper) szellemében. Éppen ezért megfelelő eszközökkel kényszeríteni kell őket arra, hogy megszokják az új gondolkodásmódot, amely kiindulópontul szolgál ahhoz, hogy az ennek megfelelő új világrendet is elfogadják egy idő után; erre a legjobb módszer a politikailag korrekt beszédmód.
Valójában mi tehát a PC? Nem más, mint irányított, manipulált valóságértelmezés. Nem a realitásból, hanem meghatározott eszmei premisszákból kiinduló és azok alapján a jelenségeket meghatározott szempontok szerint láttató valóságértelmezés. És itt már a valóságos uralom terepén járunk. Ha megszabják a nyelvezetet, amit használhatunk, ha megszabják, hogyan kell értelmeznünk a valóságot, akkor a szabadságunkat veszik el. Ugyanis nyelvünk szerkezete visszatükrözi a politikai hatalom szerkezetét. S itt a PC beszédmód – mint verbális, szellemi diktatúra – átmegy valóságos, politikai diktatúrába. Az a céljuk, hogy a tömegek társadalomról, gazdaságról, politikáról, családról, kultúráról stb. vallott nézetei átalakuljanak, s egy új világszemlélet fokozatosan természetessé váljon számukra.
A PC tehát nem más, mint XXI. századi modern diktatúra. A vele szembeni ellenálláshoz azonban – fogalmi szinten – nem arra van szükség, hogy a PC ellentétét hangsúlyozzuk, tehát dacosan azt mondjuk, hogy ezzel szemben mi politikailag inkorrekt beszédet fogunk folytatni. Nem: a lényeg az, hogy kilépjünk a PC által felállított szellemi-gondolkodásbeli keretek közül. Radikálisan, határozottan, ellentmondást nem tűrően. Tehát nem küzdeni kell a PC-vel, nem belőle kell kiindulnunk és ahhoz viszonyítanunk, mert akkor benne maradunk annak a logikájában; ellenkezőleg, új fejezetet kell nyitni a világ értelmezésében.
Éppen ezért azt javaslom, politikailag korrekt beszédmód helyett építsük fel a politikailag realista beszédmódot.
A szerző politológus