A június 12-én, a floridai Orlando egyik divatos, melegek által látogatott éjjeli szórakozóhelyén végrehajtott szörnyű, félszáz halottat és ugyanannyi sebesültet maga után hagyó mészárlás a legtöbb áldozatot követelő terrorcselekmény volt amerikai földön a World Trade Center ikertornyai ellen elkövetett terrortámadás (2001. szeptember 11.) óta. Az afgán származású Omar Seddique Mateen tébolyult vérengzése elkövetési módszereit tekintve hasonlóságot mutat a párizsi Bataclan klub tavaly november 13-i közönségének legyilkolásával.
Ugyanaz az iszlám fanatizmus fűtötte a gyilkost, aki lehet, hogy kapcsolatban állt az Iszlám Állammal (ISIS), de az is lehet, hogy csak afféle magányos farkas volt, aki a biztosra vehető, önként vállalt mártírhalál előtt a radikális iszlámot állami ideológiaként valló terrorszervezetre hivatkozott. És persze abban is hasonlítanak ezek a merényletek, hogy a hatóságok csődöt mondtak. Úgy, mint most Franciaországban, a Párizstól ötven kilométerre fekvő Magnanville-ben, ahol egy rendőrfőnököt és feleségét gyilkolt meg brutálisan egy, a letartóztatásakor Allah akbar!-t kiáltozó merénylő. A hatóságok egyik országban sem voltak képesek megelőzni a terroristák akcióit, és még mielőtt ölni kezdtek volna, időben ártalmatlanná tenni a merénylőket.
De hogyan is lehetne százszázalékos biztonsággal megelőzni őrült, lappangó fanatikusok terrorcselekményeit, akik állandóan változtatják a helyszínt, ahol lecsapnak, és azokon belül a célpontjaikat? Hogyan lehet hatékony fellépést várni az államtól, ha még az Egyesült Államok elnöke, Barack Obama sem mondta ki Orlando után, első reakciójában, hogy az iszlámnak bármiféle köze lenne a mészárláshoz és a „homofóbiát” tette érte felelőssé?
Az egyik legsúlyosabb, feloldhatatlannak tűnő ellentmondás, hogy a „haladó baloldal”, mely szívügyének tekinti az LMBT- (leszbikusok, melegek, biszexuálisok és transzneműek) közösségek védelmét, továbbra is védelmébe veszi a radikális iszlámot, mely viszont tűzzel-vassal pusztítja a saját nemükhöz vonzódókat, ahol csak kézre keríti őket. Úgy tűnik, képtelenség az LMBT nevében harcolni a „fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak” ellen, mégpedig több okból. Egyrészt azért, mert a fehér többségi társadalom Európában és Amerikában magánügynek tekinti a szexuális orientációt, és a rendőrség is ezt az álláspontot osztja. Vagyis lényegében megbékéltünk a homoszexuálisokkal: a „meleg büszkeség” felvonulások világszerte jobbára békésen, növekvő érdektelenség közepette zajlanak.
Ezzel szemben a radikális iszlám hívei elvi okokból nem hajlandók megbékélni a homoszexualitással. Ezért is kommentálta a floridai vérengzést az ISIS hivatalos rádiója a következőképpen: „Isten megengedte Omar Mateen testvérünknek, az amerikai kalifátus katonájának, hogy ghazwát – így nevezik az iszlamisták a támadást – hajtson végre, melynek során sikerült behatolnia Orlando város szodomitáinak egyik mulatójába (…) és közülük több mint százat sikerült megölnie és megsebesítenie.” Az „iszlamofóbia” ellen elszántan küzdő LMBT-aktivistákat Rakkában az iszlamisták megköveznék, esetleg magas épületek tetejéről dobnák le, esetleg felakasztanák, úgy, mint Iránban!
Az orlandói tömeggyilkosság kapcsán érdemes arra felhívni a figyelmet, hogy a rendőrök által végül lelőtt Omar Seddique Mateen afgán származású volt ugyan, de már az Egyesült Államokban született, ugyanúgy, mint Syed Rizwan Farook, aki tavaly december másodikán San Bernardinóban rendezett fegyveres ámokfutást a feleségével együtt. Mindkét esetben már a második generációban tört felszínre radikális iszlám, vagyis úgy tűnik, a fanatikus iszlamisták esetében nem működik az amerikai olvasztótégely, mint annyi más nemzetiséghez tartozó és különböző vallást gyakorló bevándorlónál.
A fundamentalista iszlám terror ily módon az amerikai társadalom alapértékeit fenyegeti, s ennek megfelelő választ kell rá adni, állítja Donald Trump, a republikánusok elnökjelöltje. Vele szemben Hillary Clinton, a demokraták favoritja, a demokrata Obamához hasonlóan az orlandoi borzalomból is arra a következtetésre jutott, hogy ha korlátozták volna a fegyvertartás szabadságát, nem került volna sor a tömeggyilkosságra. Ami ebben a formában semmiképp sem igaz, ugyanis a floridai iszlamista merénylő biztonsági őrként dolgozott, és hivatalból volt fegyverviselési engedélye. Ha az a nagy biztonsági cég, melynek alkalmazásában állt, nem tudta kiszúrni, hogy a nézetei radikalizmusra teszik hajlamossá, és a legálisan tartott fegyverrel gyilkolhat, hogyan „látott volna bele a lelkébe” az orlandói rendőrség?
Az iszlám olyan világvallás, melynek követői maguk értelmezik az időszámításunk szerinti hetedik században született, az abszolút erkölcsi felsőbbrendűséget sugalló szent szövegeket, és vonnak le belőle aktuális következtetéseket. Nincs központi tekintély, akinek a szava, iránymutatása kötelező a hívekre, ami megnehezíti, ténylegesen lehetetlenné teszi a reformokat, azt, hogy ez a vallás ugyanúgy alkalmazkodjon az idő folyamán változó erkölcsi normákhoz, ahogy ezt a judaizmus vagy a kereszténység tette. Így Mohamed követői előtt tág tere nyílik a radikalizálódásnak, az egyéni ítélet-végrehajtásnak, ami persze az azonnali üdvözüléshez vezető mártírhalál vállalásával jár.
Figyelemre méltó tény, hogy a „túlvilági jutalom”, az igazhitűekre váró mennyország képzete, mely minden egyistenhívő vallásban jelen van, kifejezetten elhalványult a zsidóknál és a keresztényeknél az idők folyamán, viszont az utóbbi évtizedekben megerősödött, vonzóbbá vált az iszlámban. Ezért is riogatják a dzsihadisták a világot azzal, hogy számukra a halál kívánatos, viszont félelmetes az „igaz hit” ellenségei számára.
Orlando, a San Bernardinó-i és a bostoni merényletekkel együtt szerepet játszik majd az amerikai elnökválasztási kampányban. Sajnos nem lehet kizárni, hogy novemberig még újabb iszlamista terrorcselekményekre is sor kerül, repülőterek, tömegrendezvények, vallási műemlékek, vagy a melegek rendezvényei ellen. Eközben pedig újabb és újabb támadásokra kerül sor Izraelben. A zsidó állam rendőrségét és terrorelhárító szolgálatát azoknak az államoknak, mindenekelőtt az Európai Unió tagállamainak a képviselői bírálják „túlzottan határozott fellépése” miatt, melyekre szintén lesújt a radikális iszlám terrorja. Az LMBT-közösségek pedig – a feministákhoz hasonlóan – szolidárisak lesznek az iszlámmal, nem törődve azzal, mit művelnek a másság képviselőivel, vagy a nőkkel az arab országokban.
A fordulat egy, az orlandóinál jóval nagyobb léptékű katasztrófa hatására valószínűleg bekövetkezik, csak abban nem lehetünk biztosak, hogy akkor majd nem kívánjuk-e vissza a jelenlegi habozó, ellentmondásokkal terhelt, lappangóan és gátlásosan „iszlamofób” közhangulatot.
A szerző újságíró