Közelednek a 2019-es választások, és az ellenzéki pártok felkészülés helyett ezúttal is saját konfliktusaikra fókuszálnak. Időről időre az összefogásmítosz újragondolásának csapdájába esnek. Egy részük így jut el a XXI. századi koalíció ideájáig, amely inkább utópia, mintsem realitás lesz. Egyfajta determinált, működésképtelen politikai formáció. A következőkben az LMP–Momentum–Jobbik-platform lehetőségeit veszem górcső alá.
A XXI. századi – értsd: történelmi előzményekkel nem rendelkező – pártok összeboronálásának ötlete úgy hiányzott eddig az ellenzéki térfélről, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Az elképzelésben ugyanakkor lenne politikai lehetőség, ha a terhes politikai múlt nem nyomná egyre erősebben a szereplők vállát. A liberalizálódás által megosztott Jobbikon még ott a szélsőséges billog, a Momentum nem tudta a NOlimpia kampány utáni politikai kiüresedés negatív utószelét teljes mértékben semlegesíteni, az LMP pedig az életben maradással küzd, nem képes egy közös pólus létrehozásának gondolatával foglalatoskodni – egyelőre. A népszerűségvesztés, a sikertelenség, a professzionális politizálás megkopott emléke lehet azonban a kapocs, az ösztönző, amely ezeknek a pártoknak a sorsát egybeköti.
A definíciós hatalom birtoklásának fontosságát politikatörténeti példák bizonyítják. Amikor a hivatalban lévő magyar miniszterelnök talán legemlékezetesebb tusnádfürdői beszédében használta az illiberális jelzőt, a nyugat-európai sajtó rendre illiberális államépítésről és kurzusról szónokolt, kisajátítva és ráégetve annak általuk generált negatív tartalmát Magyarországra nézve. Az ő felfogásuk szerint a magyar kormányfő illiberális demokráciát épít, amely ebben a kontextusban az abszolút rossz megtestesüléseként jelent meg. Ellenben amikor a kereszténydemokrácia kifejezés leváltotta az addigi nem liberális képet, ahhoz már nem tudtak igazodni.
A XXI. századi pártok szóhasználatának oka a megkülönböztetés alapjainak lefektetése és a definíció kisajátítása lenne. Arra a kérdésre keresik a választ, hogy mi az, ami a többiektől megkülönböztet minket. A válasz: az, hogy mi – LMP–Momentum–Jobbik – a 2000-es évek után alakult pártok vagyunk, nem azokon a törésvonalakon és nem azokon az ideológiai természetű vitákon állunk, amelyek a magyar pártpalettát 1987 és 2000 között meghatározták. A probléma az, hogy ez az előfeltevés téves.
Ezek a pártok XX. századi kérdésekre reflektálva politizálnak a mai napig, így a fogalom átértelmezése és kisajátítása sem hiteles, sem sikeres nem lehet. Rendre ugyanazokban a politikai vitákban foglalnak állást, amelyek évek óta meghatározzák a napirendet, és beszédes, hogy egy új, XXI. századi problémára, az illegális bevándorlás kérdésére nem tudtak érdemi álláspontokat – ad absurdum megfontolásra méltó szakpolitikai megoldásokat – kialakítani. Hogyan lesz ebből XXI. századiság?
Ráadásul ezeknél a pártoknál az ideológiai felpuhulás veszélye is fennáll: az LMP elveszítette egykori globalizációkritikus élét, a Jobbik egyre kevésbé nemzeti jobboldali pártként definiálja saját magát, a Momentum pedig sosem volt egyértelműen elhelyezhető a bal–jobb tengely mentén. Alaposabban szemügyre véve látszik, hogy igazából a nem XXI. századi pártok fognának össze egymással.
A közbeszédben megjelenő pletykák gyakran nem találkoznak a valósággal. Ez esetben azonban látható, hogy a korábban megválasztott – és az elmúlt három és fél hónapban pozícióban maradt – pártvezetők nem zárkóztak el az együttműködéstől. Ajtót nyitni mégsem tudtak eddig egymásnak, az alábbi okok fennállása miatt. Az LMP esetében a társelnököknek meg kell győzniük a tagságot arról, hogy miért jó az új platform létrehozása.
Látva, hogy az egykor ötszáz fős párttagság mennyire bizalmatlan volt a saját maga által megválasztott vezetőkkel szemben, minimum kérdéses, hogy támogatnának-e egy ilyen kezdeményezést. A Jobbik politikai, gazdasági válságban van, a folyamatos balratolódás, a liberalizálódás pedig tovább feszíti az amúgy sem egységes, de még mindig legnagyobb frakciójú ellenzéki pártot. A Momentum április óta eltűnt, jobb esetben építkeznek, de valószínűleg csak vegetálnak, így kevésbé látszik, miért érné meg bárkinek is velük kooperálni.
Az időzítés sem ideális. Egyrészt minimum négy éve megy az ellenzéki térfélen a ki kivel, hogyan fogjon össze vita, másrészt kilenc hónappal az európai parlamenti választás előtt korai és felesleges erről beszélni. Ugyanis 2019 májusában nem lesz érdemes közös listát állítani a választási rendszer miatt, amely polimorf arányos rendszer, és a legtöbb tagállamban az egész ország egy választókerületet alkot. Az önkormányzati választások 2019 őszén már más kategóriába esnek, de addig még több mint egy év van hátra.
Problémát jelent az is, hogy a Nézőpont Intézet közvélemény-kutatási adatai alapján ezeknek a pártoknak folyamatosan csökken a népszerűségük, csak a Momentumnál látható elmozdulás az utóbbi időben, számukra kedvező irányba. A júliusi adatok esetében ez annyit jelent, hogy a választási részvételüket biztosra ígérők között az LMP 5, a Momentum 4, a Jobbik pedig 17 százalékon állt. Ezeknek a pártoknak a vezetői azt a hibát is elkövetik, hogy elhiszik: amennyiben létrehozzák a közös platformot, ezek a számok összeadódnak, és rögtön 26 százalékot tesznek ki. De ez korántsem igaz.
Tegyünk mindezek ellenére egy próbát, és képzeljük el, hogy a korábban egymás politikai krédójával szemben megalakult pártok vezetői leülnek egy tárgyalóasztalhoz, megállapodnak az együttműködésről, és mindhárom szervezet tagsága áldását adja erre a kísérletre. Az igazi politikai munka ezután kezdődne: a szakpolitikai, ideológiai és társadalmi kérdésekben való közös álláspontok egyeztetése és kialakítása.
Csak pár olyan témakört sorolok fel, ahol probléma adódhat: az Európai Unió jövőképével kapcsolatos vita, a migráció, illegális bevándorlás kérdése, a halálbüntetéshez való viszony, a melegházasság. Ezek olyan kérdések, amelyek nemcsak a magyar társadalmat képesek elválasztani törésvonalak mentén, de a politikai pártok között is komoly világnézeti vitákat generálhatnak.
A fent említett pártok álláspontjai pedig nem közeledtek egymáshoz ezekben a kérdésekben a közéleti diskurzusok során. Ennek következménye az lehet, hogy az ellenzéki szavazók az összefogásra tett kísérletet – a kormányváltás valódi esélyét jelentő opció helyett – az LMP–Momentum–Jobbik próbálkozása kapcsán is politikai konfliktusként azonosítsák majd. Csakúgy, mint anno a baloldali pártok esetében.
Nemcsak azt érdemes ilyen felvetések esetén megvizsgálni, hogy kik vennének részt egy hipotetikus koalícióban, hanem azt is, hogy kik azok, akik kimaradhatnak. Sem a Demokratikus Koalícióval, sem a Magyar Szocialista Párttal nem indult meg a szövetségkeresés. Ennek stratégiai okai vannak, amelyek talán most először hosszú távú, évekre előretekintő magatartásról árulkodnak az új pólus résztvevőitől.
A helyzet ugyanis az, hogy a DK Gyurcsány Ferenc megítélésének és múltjának köszönhetően maximum 5-6 százaléknyi szavazót tud kiszervezni az MSZP alól, ami ahhoz kevés, hogy utóbbi párt kiessen a törvényhozásból. A DK feletti üvegplafon áttörhetetlen, önerőből nem fognak tudni előrelépni a népszerűségük növelésére. Azonban addig is, amíg csak 5-6 százalékot visznek el, az új pólus riválisainak kell tekinteni őket és a szocialistákat is. Az ő kihagyásuk innen nézve nyer értelmet: a cél az lehet, hogy az egyre fogyó ellenzéki tortaszeletet ne öt-, hanem maximum háromfelé kelljen szétosztani.
A cikk címében tettem arra utalást, hogy ez a folyamat igazából melyik politikai aktort erősítheti indirekt módon. A Fidesz–KDNP társadalmi támogatottsága és szimpatizánsi körének kiterjedtsége impozáns. A kormánypártok pozícióját korábban a centrális erőtér, annak kétoldalú ellenzéke nagyban segítette megtartani. Az eddig felvázolt folyamatok ezt a pozíciót még tovább erősíthetik: amint létrejön az LMP–Momentum–Jobbik-koalíció, ismét minimum hárompólusú lenne a politikai erőtér, és újra előállna a kétoldali ellenzék centrális erőteret megalapozó helyzete. És akkor még ott van a nemrég párttá alakult Mi Hazánk Mozgalom is.
Összegezve látható, hogy az „új XXI. századiságot” leginkább az jellemzi, hogy a hatalomért folytatott harcban a politikai stratégia a matematika körül forog, az elvek csak másodlagosak – sőt nem is számítanak –, a mondanivalót pedig a valóságérzet helyett a mindenáron a kormánnyal való szembenállás diktálja. Emiatt a Fidesz az egyetlen XXI. századi párt ma Magyarországon szervezettsége, modern és nemzeti gondolkodást összeegyeztető politikája, közép-európai víziója és problémakezelési képessége miatt egyaránt.
A politikát ugyanis nem szavazótáborok összegében méri, modern nemzeti gondolkodásával következetes és elvhű politikát folytat, és jelen pillanatban Magyarországon egyedüliként reflektál a legnagyobb európai kihívásra, a bevándorlásra. Az ellenzék önsorsrontása ezzel tovább folytatódhat.
A szerző a Nézőpont Intézet elemzője