A közvélemény-kutatási eredmények ritkán teljesülnek úgy, mint 2018. október 14-én, a bajorországi tartományi választások napján. A 9,5 millió választó – köztük 600 ezer első választó – döntése nyomán az egyedül kormányzó CSU (Keresztényszociális Unió) a szavazatok 37,2 százalékával elveszítette abszolút többségét, míg a tartományi választások valódi győztesei a második helyen a szavazatok mintegy 17,5 százalékával a Zöldek lettek.
Noha a CSU több mint tíz százalékot veszített, a párt történetében ez mégsem tekinthető negatív rekordnak, hisz 2008-ban 17,3, 1950-ben pedig 24,9 százalékot veszített. A Bajorországban az örök másodiknak tekintett szociáldemokrata párt (SPD) a szavazatok 9,7 százalékával csak az ötödik helyen (!) végzett, és választói tábora kevesebb mint a felére csökkent.
Az Alternatíva Németországnak (AfD) 10,2 százalékkal a tizenötödik német tartomány parlamentjét is meghódította, noha eredménye a várakozásoktól elmaradt – nem kevésbé azért, mert a szintén euroszkeptikus Szabad Választók (FW) pártjában regionális vetélytársára akadt, amely 11,6 százalékkal a harmadik helyen végzett.
A számok mögé tekintve mindenekelőtt arra kell rámutatnunk, hogy a választásokkal Bajorország elveszítette azt a politikai különállását, amely – egy ciklus kivételével – abszolút többséggel és koalíciós partner nélkül a CSU-nak mint vezető pártnak a töretlen hatalmát jelentette. Az események egyik német megfigyelője a helyzetet találóan úgy értékelte, hogy egy politikai földrengés után a CSU-ból mint kivételes politikai esetből normális eset lett, azaz a CSU koalíciók nélküli kormányzásának időszaka véget ért.
A párt abszolút többsége az elmúlt hat évtizedben valójában eddig csak egyszer, 2008 és 2013 között tört meg, amikor a CSU arra kényszerült, hogy a szavazatok 43,4 százalékával az FDP-vel lépjen koalícióra. A CSU-nak általában sikerült az, hogy a szavazatok 40–60 százaléka közötti eredményével a hatalom egyedüli birtokosa legyen. 2003-ban például Edmund Stoiber a szavazatok 60,7 százalékával a korábbi miniszterelnök és pártelnök, Franz Josef Strauss rekordját is túlszárnyalta.
A bajor parlamentbe most hat párt került be, és ez a fejlődés a pártpolitikai rendszer más tartományokban és országosan is tapasztalható széttöredezését s az ezzel együtt járó politikai többségalkotás nehézségeit jelzi, amely számos tartományban már eddig is a bonyolultabb és törékenyebb hármas koalíciók létrejöttében öltött formát.
A bajor tartományi választásokon is érvényesült a német pártrendszer egészének átalakulását érintő és más nyugat-európai országokban is tapasztalható tendencia, nevezetesen a néppártok, a CSU meggyengülése, ám drámai módon az SPD eróziója, amelynek fő haszonélvezője mindenekelőtt a Zöldek és az AfD lett.
A bajor választások azzal is kitűntek, hogy a pártpolitikai rendszer szétaprózódása nem csupán a bevándorlást elutasító és euroszkeptikus jobboldali-populista pártnak, az AfD felemelkedésének, hanem a bevándorlásbarát Zöldek térnyerésének is kedvezett, amelyben egyesek csaknem trendfordulót vélnek felfedezni, hangsúlyozva, hogy a migrációs válság a balliberális erőknek is hozhat szavazatokat.
Valójában azonban a Zöldek győzelme éppenséggel annak köszönhető, hogy a bevándorlás kérdései a választásokon nem foglaltak el olyan központi helyet, mint ahogy azt gondolni lehetett. Ezzel szemben a megemelkedett lakásbérleti díjak és a lakáshiány, nem kevésbé a berlini nagykoalíció sorozatos válságait jelentő kérdések – mint a szén-dioxid-kibocsátási határértékekkel összefüggő klímapolitikai célok és a dízelbotrány témakörei – jelentősen felértékelődtek.
A bevándorlás kérdése természetesen annyiban szerepet játszott, hogy Angela Merkel 2015. évi döntése a nyitott határok gyakorlatával a migrációval szembeni ellenérzéseket is felébresztette, és ez a folyamat a tartományi választásokon Bajorországban is a jobboldali-populista AfD parlamenti bejutásához vezetett. A CSU, érzékelve az AfD-nek mint protestpártnak a megjelenésében rejlő kihívást, először egy kemény bevándorlásellenes politikával válaszolt, és vállalta a nagykoalícióban a kancellárral való nyílt konfliktust, annak érdekében, hogy eltérítse a választókat az AfD-től.
Ezt a CSU jobbratolódásaként értelmezhető választást tükrözték Markus Söder miniszterelnök és Alexander Dobrindt, a párt parlamenti csoportjának vezetőjének a nyilatkozatai a „konzervatív forradalomról”, a „menedékturizmusról és a „kitoloncolás elleni iparról”. Horst Seehofer a párt vezetőjeként vállalta a kancellárral való közvetlen vitát is, noha világos volt, hogy a párt nem mondhat le a kormányban való részvételről, hiszen a CSU csak az országos politikában való részvételével biztosíthatja magának azt a politikai súlyt, amellyel több lehet, mint egyszerű regionális párt.
Nem növelte a párt hitelességét, hogy Seehofer a menekültek „felső határának” kérdésében rendszeresen konfrontálódott Merkellel, sőt a kancellárral szemben még egy alkotmánybírósági panaszt is kilátásba helyezett, de végül semmi nem történt, a parlamenti választásokon az unió egysége volt a legfontosabb, és a CSU-miniszterek változatlanul a Merkel-kormány tagjai maradtak. Merkel bírálata és a CSU-minisztereknek a nagykoalíciós kormányban való részvétele szükségszerűen Horst Seehofer politikájának hitelességét kérdőjelezte meg. Ezt követően a CSU megerősítette jobbközép politikáját, jóllehet a nagykoalícióban nem szűntek meg a Merkel és Seehofer közötti ellentétek.
A CSU-nak fel kell ismernie, hogy a veszély elsősorban nem baloldalról fenyeget. A tartományi választások eredményei is azt bizonyítják, hogy a választóknak az AfD irányába történő elvándorlása a CSU kárára történt, míg a baloldalon azt a többletszavazatot, amelyre a Zöldek tettek szert, döntő részben a szociáldemokraták vesztették el. A CSU problémája F. J. Strauss egykori intelmével összhangban a tőle jobbra, a választásokon demokratikusan legitimált AfD előretörése, még akkor is, ha a Zöldek tekinthetők a tartományi választások igazi győztesének.
A választási eredményekre más tényezők is hatással voltak. Döntőnek bizonyult, hogy a CSU már nem profitálhat a vallási-felekezeti tényezőnek a választói magatartásra gyakorolt hatásaiból. A XIX. század óta a német pártpolitikai rendszer meghatározott konfliktusok mentén fejlődött. Többek között másként szavaztak a protestánsok, másként a katolikusok, másként északon és másként délen. Bajorország megnövekedett lakossága ma sokkal modernebbül és sokkal inkább szekularizált módon gondolkodik, mint bármikor korábban.
A tartományi választások jellemzője volt, hogy a CSU a Bajor Szabadállam irigyelésre méltó gazdasági helyzetéből nem tudott politikai hasznot húzni. A CSU nem volt képes arra, hogy a választások középpontjába állítsa a gazdasági eredményeit, többek között a három százalék alatti munkanélküliséget, a töretlen növekedést és azt sem, hogy Bajorország a legnagyobb befizető a tartományok közötti pénzügyi rendszerben.
Jól mutatja azt a tényt, hogy Bajorország mennyire versenyképes termelési és kutatási telephely, hogy a német részvényindex, a DAX hat vezető konszernje – köztük a BMW, a Siemens, az Allianz – Münchenben található. Csaknem 600 milliárd eurós társadalmi össztermékével Bajorország önálló államként is az unió legfejlettebb, vezető országai közé tartozna.
A jó gazdasági eredményeknek és az elért stabilitásnak paradox hatása van, mert miattuk növekedett a tartomány vonzereje és ezzel a bevándorlók száma. 1945 óta a tartomány lakossága 8 millióról 13 millióra nőtt. 1990 után mintegy másfél millió ember vándorolt a bajor tartományba az ország más régióiból. Ennek a folyamatnak azonban az lett a következménye, hogy a növekvő és összetételében megváltozott lakosság mind kevésbé kész arra, hogy azonosuljon a bajor történelemmel és a CSU-val szembeni politikai lojalitás követelményeivel.
A más tartományokból érkezett bevándorlók sokkal inkább össznémet, mint bajor módon gondolkodnak. A bajor társadalom a CSU számára sok tekintetben idegenné vált, ahogy a tartomány megnövekedett lakosságának a CSU. A választási eredmény paradox módon a bajor politika sikerének a következménye, ahogy Peter Gauweiler, a párt rangidős politikusa fogalmazott: a CSU sikerdepresszióban szenved, sikeresen modernizálta a tartományt, anélkül, hogy magát modernizálta volna.
Joggal merül fel a kérdés, hogy a CSU-ra nézve lesújtó választási eredményért mennyiben terheli felelősség a másik pártot, a CDU-t és a nagykoalíciót. Nem kétséges, hogy a nagykoalícióban a Merkel és Seehofer közötti vita inkább ellenszélnek, mint hátszélnek bizonyult, s ebből a rekordmélységbe zuhant szociáldemokrata pártnak is kijutott. Markus Söder bajor miniszterelnök a választások előtt arra kérte a választókat, hogy a tartományi választásokon voksaikkal ne a berlini koalíciónak küldjenek figyelmeztető cédulát, de nyilvánvaló, hogy a választásokon ezt sokan nem fogadták meg.
A választások eredményeként nyilvánvaló a CSU és a Szabad Választók (FW) közötti polgári szövetség lehetősége. A konzervatív Szabad Választók pártja valójában a CSU-ból szakadt ki, „hús a CSU húsából”. A két párt között a különbség csak az ingyenes óvoda kérdésében szembetűnő, míg a menekültpolitikában a párt osztja a CSU korlátozó politikáját. A legfontosabb minél hamarabb egy új kormány megalakulása, már csak azért is, mert a bajor törvények erre négy hetet írnak elő.
A bajor tartományi választások bizonyára az október 28-i hesseni választásokon is éreztetik hatásukat. Erre már eddig is félreérthetetlen jelek utalnak. Volker Bouffier hesseni CDU-miniszterelnök arról panaszkodott, hogy a tartományi politika jó eredményeit jelentősen leronthatja az országos politika negatív hatásainak begyűrűződése, annak ellenére, hogy tartományban nincs politikai váltóhangulat. Ha Hessenben is az országos politika hatásai kerekednek felül a bajorországihoz hasonló választási eredményekkel, akkor könnyen kialakulhat az a benyomás, hogy Merkellel már nem lehet nyerni. Így Bajorország után a hesseni tartományi választások hatásaiban tovább omladozik a nagykoalíció.
Az összképhez hozzátartozik, hogy a szociáldemokratáknak 2019-ben a koalíciós szerződés revíziós záradéka értelmében újra egy rendkívüli pártkongresszuson kell dönteniük a nagykoalíció folytatásáról. Már a nagykoalíció megszavazásáról szóló első rendkívüli kongresszus is az SPD nagyfokú megosztottságát mutatta. Ha az SPD Hessenben is zuhanórepülésben lesz, úgy nem kétséges, hogy a forgatókönyv részének kell tekinteni azt is, hogy a szociáldemokraták saját fennmaradásuk érdekében felmondják a koalíciót. Addig persze még sok minden történhet, többek között a CDU decemberi hamburgi pártkongresszusán, ahol Merkel pártelnöki posztjáról kell dönteni.
A szerző egyetemi tanár
