Az elmúlt hetekben különös figyelem irányult a köznevelés ügyére. Természetes, hogy sokaknak van személyes tapasztalatuk és jobbító szándékú javaslatuk. A polgári gondolkodás felelősségéből következik, hogy az aktuális nehézségek közepette is képesek vagyunk a rész mellett az egészre tekinteni.
A magyar köznevelés problémái – sok más válságterületével együtt – sajnos a rendszerváltozást követően két évtizeddel, a második polgári kormányzás kezdetén is ott tornyosultak előttünk. A létező szocializmusból „átmentett” gyakorlatok és reflexek tovább éltek az elvileg demokratikussá vált önkormányzati fenntartás időszakában is. Sem intellektuális, sem pedig anyagi értelemben nem volt fenntartható az a rendszer, amely az önkormányzatokra terhelte az iskolákat. Különbségek alakultak ki gazdag és szegény települések iskolái között. A liberálisnak mondott oktatáspolitika valójában mélyítette az árkot város és város, falu és falu, kerület és kerület, gyermek és gyermek között. A többszörösen adósságcsapdába került Magyarországon az oktatási rendszer is fenntarthatatlanná vált. Mélyítette a különbségeket, minden tehetség mellé nevelt egy lemaradó, az iskolát végzettség nélkül elhagyó gyermeket is. De várhattunk-e egyáltalán mást attól a kormányzattól, amely nemzetközi hitelből emelte a pedagógusok bérét, aztán az önkormányzatokkal fizettette azt ki? Ez a látszatlétállapot az évek során 1300 milliárd forint adósságot termelt a magyar adófizetőknek csak az önkormányzati világban, a háztartások és az állam adósságain kívül. A tanárok munkájának minősége és nehézségei másodlagosak voltak, ahogy a gyermekek érdekei is.
2010-ben választóvonalhoz érkeztünk. Tudtuk, hogy így nem mehet tovább. S tudtuk, hogy napjaink nevelésügyi kihívásai – köztük a lexikális tudás és a kompetenciafejlesztés dichotó-
miája – nem tegnap keletkeztek, és nem is oldhatók meg egy parlamenti ciklus alatt. Tudtuk azt is, hogy nemcsak a diákok és a szülők, hanem a tanárok nélkül sem sikerülhet: a pedagógusok hivatásának újbóli megbecsülése nélkül nem érhetünk célt. A mai világban egyre többet kell teljesítenie felnőttnek és gyermeknek egyaránt. Verseny van, és a modern iskolának a modern életre kell felkészítenie. Ebben – fenntartótól, tankönyvtől, táblától és krétától függetlenül – a pedagógusoké a főszerep. Bevezettük a tanárjelöltek ösztöndíjrendszerét, és jelentős béremelést hajtottunk végre. Ők voltak az elsők a sorban. A magasabb bérért pedig többet is kell dolgozni. Az életpálya erről is szól.
A megvalósult központosítás központi kérdése: hogyan lehet az egyén és a közösségek alkotó szabadságát, valamint az állam felelősségét egyszerre biztosítani? A problémák, amelyekkel 2010-ben szembesültünk, azonban ennél hétköznapibbak voltak. Nem lehetett tudni, hány pedagógus van Magyarországon, és meg kellett határozni azt is, mennyire volna szükség. Nem volt nyilvántartás arról, milyen könyvekből és mit tanulnak a gyermekeink. Nem lehetett tudni, mi történik az iskolákban, és az ott folyó munkát és teljesítményt nem is értékelte senki. Ezért volt szükség az állami fenntartás kereteinek megteremtésére, a tankönyvellátás átszervezésére, a tanfelügyelet visszaállítására. A családoknak is többet tudtunk adni: soha ennyi gyermek nem étkezett még térítés nélkül az iskolában, és az ingyenes tankönyv is sokaknak jelent valódi segítséget. De még nem jutottunk a munka végére. Az átalakításnak vannak nyilvánvaló nehézségei.
Az elmúlt hetekben kétezer iskola részvételével tartottunk fórumokat a köznevelés kérdéseiről, az elsőn én magam vettem részt Miskolcon. A fórumokról mintegy ötezer vélemény érkezett be. Ezek nagy része az általunk is ismert problémákat jelzi. Létrehoztuk a Köznevelési Kerekasztalt, amelyben olyanok dolgoznak, akik napi kapcsolatban vannak az iskolával. Itt szakmai vitát folytatunk. A politikai vitát régről ismert szereplők vívják. Mi azonban elsősorban a szülőknek és a gyermekeknek tartozunk felelősséggel. A hétköznapok problémái mellett nem tévesztjük szem elől a célokat. Milyen iskolát szeretnénk? A mi válaszunk: modern, versenyképes, növekvő teljesítményt nyújtó, fenntartható iskolát. Olyat, amelyért az állam teljeskörűen felelősséget tud vállalni.
Ezek az igazán fontos kérdések. Ha azt látjuk, hogy éppen ezekre nem tudunk kellő figyelmet fordítani, mert az oktatásra bürokrácia nehezedik, akkor ezen változtatni kell. Annak érdekében, hogy a lényegre tudjunk figyelni: hogyan tanulnak meg a gyermekeink magyarul beszélni és gondolkozni. Csak sikeres emberek tehetnek sikeressé egy nemzetet.
A szerző miniszter, Emberi Erőforrások Minisztériuma
