Lobognak a lángok a szombathelyi Savaria történelmi karneválon: a tűzvarázslók épp Szent Márton életét mutatják be a lelátó népes publikumának. A fényjáték végén még tűzijáték is van: ebben az élményben organikusan összetalálkozik pogányság és kereszténység. Szent Márton-emlékév van, Tours nagy hatású püspöke pedig a hajdani Pannónia provincia Savaria helyőrségében született. Logikus, hogy a szombathelyiek a többféle kínálkozó hagyományt a polgárok és turisták kedvére összegyúrják, s attrakciót csináljanak városuk nagy szülöttének maradandó életművéből.
Puskás Tivadar polgármester nem is titkolja: a bőség zavarával küzdenek, miféle tradíciókra építsen a városimázs, hogy a „Nyugat királynője” egyértelműen beazonosító legyen. A sok viszontagságot megélt város önkéntelenül a kultúra és a sport felé tapogatózik, amikor a jövő útjait fürkészi: Koczka Tibor kulturális alpolgármester az Európa kulturális fővárosa pályázaton is a komoly aspiránsok közé sorolja szeretett városát. Szóba kerül a dzsessz, a tánc, a film, az építészet, s no persze a fesztiválhagyományok: az az ember benyomása, hogy egy gazdag régió gazdag városának problémáival szembesül. S a négynapos római jelmezes kavalkád, amely minden augusztusban birtokba veszi a vasi megyeszékhely főterét és egész központját, még inkább eltereli a figyelmet arról, hogy ezek a problémák valódi gondok is lehetnek.
Pedig a nyugati befektetők újabban küldöttségbe mennek a városházára: hogyan tudnák a kulturális felvirágzást segíteni? Nem a jólét vette el az eszüket: a jól felfogott érdek vezeti őket. Elsősorban az oktatásügy érdekli őket: az a helyzet, hogy a nyugati széleken akut lett a munkaerőhiány. Az autógyárak és egyéb csúcstechnológiai cégek pedig egyre terjeszkednének, de nem találnak elég megfelelően képzett alkalmazottat. Ebből következik, hogy vagy igazolni kell munkaerőt, vagy sürgősen és nívósan képezni. A nagy világválság és az aggasztó munkanélküliségi statisztikák idején aligha gondoltuk volna, hogy pár éven belül ilyesfajta gondok aggasztják majd a gazdasági és városvezetőket.
A kórismét a kis szomszédvár, az autógyártásban szintén erősen érdekelt Szentgotthárd polgármestere, Huszár Gábor is megerősíti. A valóságos ékszerdobozzá vált határ menti városka páratlan barokk emlékeinek felújításáért és bemutathatóságáért küzd, s nem is eredménytelenül – a munkanélküliség azonban gyakorlatilag itt is megszűnt: a lokálpatrióta városvezető szerint lényegében csak az nem dolgozik, aki nem akar. A minőségi munkaerőt pedig úgyszólván minden mennyiségben felszippantanák a betelepülő nyugati cégek, s megint csak az oktatáshoz kell visszakanyarodni. No meg a sokszor túl szigorú magyar munkaügyi szabályozáshoz: a cégeknek olykor ahhoz is külön villanyszerelőt kell alkalmazniuk, hogy egy berendezést áramtalanítsanak, kihúzva a dugaszt a konnektorból. Így, tanévkezdés táján nem lehet eléggé hangsúlyozni a szakoktatás jelentőségét: hiába költ az ország súlyos milliárdokat a befektetések hazánkba vonzására, ha nincsen, aki működtesse a technológiát.
A nyugati széleken kalandozva azonban az is nyilvánvalóvá válik: a munkaerőhiány nem annyira az alulképzés, mint az osztrák munkaerőpiac elszippantó hatása miatt van. Kis túlzással, aki él és mozog, a határon túl vállal munkát, ahol a sógorok kizsákmányolják ugyan, de még mindig a két-háromszorosát keresik annak, mint amit a határ innenső oldalán kapnának. Előfordult, hogy valaki a bankfiók-vezetői állását hagyta ott, mert odaát napi három órai takarítással jobban jár. A keleti országrészből a szombathelyiek még lakással is csalogatnák a munkaerőt – de megesett, hogy az így átcsábítottak is továbbálltak Ausztriába.
A munkaerő szabad áramlásának elve az egyik uniós posztulátum: csak a demagógok sózzák a magyar kormány nyakába, ha a mobil hazai munkaerő nyugaton keresi átmeneti vagy végleges boldogulását. Hosszú éveken át a hivatásos kesergők épp azon szörnyülködtek, hogy a magyar munkaerő – ellentétben például a lengyellel – nem elég mobil. Amíg a kereseti különbségek meglesznek (s amíg persze a ma ismert Európa egyben marad), ez nem is lesz másképpen: mondhatni, piaci törvényszerűség. Egyrészt a jól kvalifikált magyar munkavállaló felszolgálni, takarítani vagy akár mosogatni jár a szerencsésebb történelmű szomszédba – másrészt osztrák barátaink meg hozzánk járnak a fogukat, a hajukat és a körmüket megcsináltatni, mert itt (egyelőre) sokkal olcsóbb.
Iparkodhat a kormányzat, töprenghetnek a politikusok: a tőke és a munkaerő (viszonylag) szabad áramlásának korában a gazdaságfejlesztésben alighanem tényleg csak a kultúra és az oktatás jelenthet legalább részleges megoldást. A kultúra pedig jelentheti azt, hogy a szombathelyi karneválon vagy a szentgotthárdi szerelmesek fesztiválján mind többen érezzék magukat otthon az osztrákok közül is (nem ritkán a magyar oldalon telepedve is le); de azt is, hogy a praktikus, célzott oktatás révén olyan új, lokálpatrióta munkás-polgári réteg nevelődjön ki, amely már eleve el sem akar innen menni.