A rablóprivatizációt és a liberalizációt követően az uniós csatlakozással legalizálták a nemzeti energetika szétverését. A globalista világhatalom és az Európai Unió vezető hatalmai erőfölényükre támaszkodva, immár jogállami eszközökkel, hamis narratívákra (klímavédelem, fenntarthatóság) alapozva igyekeznek korlátozni szuverenitásunkat, növelni kiszolgáltatottságunkat.
Az uniós szabályozásnak nem célja az egyes régiók közötti különbségek kiegyenlítése, ezért a nagyobb tagállamok és a multinacionális cégek erőfölénye érvényesül. A kisebb tagállamok energiapolitikai érdekei az uniós bürokrácia dzsungelében nehezen érvényesíthetők, viszont a nagyok által korlátozhatók. Az uniós jogi eszközök nem elégségesek a kisebb tagállamok érdekeinek védelmére.
Az európai integráció ideológiai alapjává is a globalizáció vált, a szociális piacgazdaság helyébe a szabad versenyen alapuló, nyitott piacgazdaság került. Az EU energiapolitikáját a versenyszabályozás alá rendelték. Csak a jelszavak szintjén van energiaunió, az ellátásbiztonságot ugyanis a brüsszeli szabályozás nem garantálja, annak megteremtése a gúzsba kötött tagállamok hatásköre.
Az uniós szabályozás ebben is csak a felszínnel, a már megtermelt/beszerzett energia kereskedelmével, a szállító/elosztó infrastruktúra kérdéseivel foglalkozik. A villanyt is közönséges árunak tekintő piaci szabályozás nem biztosítja a szükségessé váló új kapacitások létrehozását.
Az uniós csatlakozással hazánk energetikai, különösen áramellátási biztonsága fokozatosan csökkent, mára kritikussá vált. Az Oroszországtól való egyoldalú függés megszüntetésének jelszava a nyugati energetikai piaci modellek bevezetésének egyik indokává vált, miközben az unió nem vállalt kötelezettséget az energiahordozók közös beszerzésére.
A fennálló adminisztratív uniós nyomás ellenére 2010-től a nemzeti kormány megkezdte az ellátásbiztonság előfeltételeinek a megteremtését. Szakított azzal a neoliberális doktrínával, hogy a piac majd mindent megold, felülvizsgálta a szabadpiaci rendszer kizárólagos alkalmazását az energetikában. A magyar kormány külpolitikájában tapasztalható általános törekvés, a nyitás keletre, hűség a Nyugathoz („két pogány közt egy hazáért”) elv az energetikában is érvényesül.
Nyugati szövetségeseinktől eddig többnyire csak ideológiai tanácsokat kaptunk, s ezekre alapozva nemcsak energetikai vagyonunk nagy részét szerezték meg maguknak, de annak hasznát is kiszivattyúzták országunkból. Tény, hogy ezzel szemben az energiahordozók elsősorban keletről, Oroszországból áramlanak hazánkba. Ez a felismerés vezeti a kormány energetikai külpolitikáját.
Mára a liberalizációs eszmeiség, a globalizációs érdekek kiszolgálása a média révén szinte kivédhetetlen világtendenciává vált, hazánkban is súlyosan fertőz. A kormányzati döntések sem mentesek ettől, mivel ezek az eszmék az EU és az ENSZ révén beépültek a tudományos és a politikai szférákba is. Gondolkodásunkat is befolyásolja. A környezetvédelmet nálunk is azonosítják a klímavédelemmel.
A klímapolitika lényege az emberi tevékenységből eredő klímaváltozás túlhangsúlyozása. Alapképlete az a tudományosan nem bizonyított feltételezés, hogy a növekvő szén-dioxid-kibocsátás erősödő üvegházhatást, globális felmelegedést okoz. A klímapolitika a fenntartható fejlődés kulcsszava lett, mert állítólag az éghajlatváltozás fenyegeti a fenntartható fejlődést, ami valójában a fenntartható fogyasztás álcája.
Jelszó a dekarbonizáció (a szén-dioxid kibocsátásának csökkentése), ezért a fő ellenség a fosszilis energiatermelés. Pedig a jelenlegi civilizáció által igényelt mennyiségű villany egyedül a megújulókkal nem, hanem a hagyományos erőművekkel együtt állítható csak elő.
A karbonátmentes energiatermelést vizionáló, nemzetközi méreteket öltő klímavédelmi hisztéria hazánkba is begyűrűzött. Politikailag nem korrekt megalapozottságának kétségbevonása. Nálunk is a környezetvédelem egyenlő klímavédelem, klímavédelem egyenlő megújuló energiatermelés képlet uralkodik.
A nemzetközi nyomás olyan erős, hogy politikai okokból egyetlen felelős kormányzat sem vonhatja ki magát a hatása alól. Az ENSZ energiapolitizálását (párizsi egyezmény) nagypolitikai szempontok miatt illik támogatni.
A klímavédelemnek egész intézményrendszere alakult ki, az államelnöki hivatalba is beköltözött. Mindez a Nemzeti energiastratégia tervezett felülvizsgálatában is megmutatkozik. A 2011-ben elfogadott magyar energiapolitika abból indult ki, hogy ellátásbiztonság szempontjából csak magunkra számíthatunk. Ezért fogalmazta meg az atom-szén-megújulók hármasán alapuló villamos energetika megvalósítását.
Most az energiaátmenetnek nevezett Nemzeti energiastratégia felülvizsgálatakor nem az ellátásbiztonságról, hanem az energia- és klímapolitikáról folyik a diskurzus, mintha ezek együvé tartoznának. Mintha a jelenlegi villanyimportot természetesnek tartva eleve lemondanánk arról az alapelvről, hogy az ellátásbiztonság érdekében a hazai villanyszükséglet biztosításához szükséges beépített kapacitásnak nemzeti tulajdonban/rendelkezésben kell lennie.
Az eddig nyilvánosságra került alapelvek a mátrai ligniterőmű leállításáról, a naperőművek létesítéséről szólnak. Kormányzati tényezők két-háromezer megawattos naperőművi kapacitások létesítéséről beszélnek, mintha az atomerőmű és a megújulós erőművek beépített teljesítménye azonos értékű lenne. Pedig ugyanakkora teljesítményű időjárásfüggő megújulós erőműben sokkal kevesebb villany termelhető, mint a hagyományosban, s nem akkor, amikor szükség van rá.
Az energia nem azonos a teljesítménnyel (kapacitással), ennek ellenére ezeket a szavakat a villanypiac bevezetése óta tudatosan összemossák. Amíg a nagy mennyiségű villamos energia tárolásának műszaki megoldása meg nem születik, addig a villamosenergia-rendszernek olyannak kell lennie, hogy a fogyasztási igény és a termelő kapacitások folyamatosan, minden pillanatban egyensúlyban legyenek. Ez csak időjárástól független, bármikor igénybe vehető, szabályozható erőművekkel valósítható meg.
El kellene kerülni, hogy a megújulók, különösen a napenergia szerepének túlértékelésével bemenjünk a német zsákutcába. A példaként emlegetett Németországban 2017-ben a nap- és szélerőművek százezer megawattra növekedett beépített teljesítménye a rendszer teljes beépített kapacitásának mintegy felét adta, azonban az összes áramtermelésnek csak a 26 százalékát biztosította, miközben a termelés 68 százalékát továbbra is a szén- és gázerőművek, illetve a bezárásra ítélt atomerőművek szolgáltatták. Ez annak következménye, hogy az időjárásfüggő szél- és naperőművek rendelkezésre állása nagyon alacsony.
A villamosenergetika fő kérdése ma hazánkban a kapacitáshiány, ami szuverenitásunkat is veszélyezteti. A privatizáció és a liberalizáció következtében nem épült számottevő hagyományos erőművi kapacitás. A gázellátással összefüggésben korábban sokat emlegetett energiafüggőséget sikerült az annál súlyosabb importvillany függősséggé változtatni, állandósítani. Ma az összes villamosenergia-szükségletünk harmadát külföldről hozzuk be.
A megújulókra alapozott villanytermelés feltételezi az importára folyamatos, korlátlan rendelkezésre állását, s ez elfedi a bajt, vagyis azt, hogy a villanyellátás biztonsága hazánkban veszélybe került, mert az importra nem lehet tartósan számítani. Az erőműpark elöregedése és a hagyományos erőműépítés elmaradása következtében ugyanis a közeli jövőben régiónkban is kapacitáshiány alakul ki. Saját rendelkezésű, hazai beépített kapacitás nélkül nincs ellátásbiztonság. Nem kellene megvárni, hogy ezt fogyasztáskorlátozások igazolják!
A hazai erőművek kiöregedtek, beépített teljesítőképességük mintegy 8600 megawatt, amelyből azonban 2030-ra a selejtezéseket követően ténylegesen csak 5600 megawatt maradhat. 2030-ban a Mavir (a Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító Zrt.) szerint mintegy 11 500 megawatt beépített teljesítményre lenne szükség, ezért addig 5900 megawatt új erőművi kapacitást kellene építeni. Vagyis Pakson kívül további erőművekre volna szükség.
A piaci szereplők azonban, „hála” a privatizációnak és a liberalizációnak, nem építenek. Ezért kell az államnak erőművet építeni. A gyorsan építhető gázerőművek létesítési lehetősége az ellátásbiztonság rejtett garanciájává vált. Ezért építik a németek az Északi Áramlat 2 gázvezetéket s ezért is fontosak kormányunknak a gázellátás kockázatának csökkentése érdekében tett külpolitikai lépései.
A rendszerváltozás óta az egyetlen elhatározott erőmű a Paks II, amely most klímavédelmi szempontból is felértékelődött, mivel már az ENSZ és az EU is elismerte, hogy „Az atomenergia nélkül nem lehet eredményes a klímaváltozás elleni küzdelem.” A változás annak köszönhető, hogy a megújuló energiatermelésre való áttérés egyre látványosabban zsákutcába jutott. Ezt jelzi a sikertelen katowicei klímacsúcs is.
Világossá vált, hogy a megújulókkal a kitűzött szén-dioxid-csökkentés nem érhető el, az atomerőműveket törölni kellett a tilalmi listáról, el kellett ismerni azt az egyébként közismert tényt, hogy nem bocsátanak ki szén-dioxidot. Mindezt azért, hogy a gazdasági növekedés, a fogyasztás a klímapolitika segítségével fenntartható legyen. Ez az atomerőművek reneszánszának a globalizmus által elfogadott alapja.
Ez kijózanító csapás lehet a paksi bővítés elleni hazai ellenzéki politikai hisztériára is, segíthet az elfogult zöldpártiakkal is elfogadtatni a hazai közvélekedésben az atomerőmű-építés elkerülhetetlenségét.
A szerző az Energiapolitika 2000 Társulat elnöke