Magyarország az európai történelemben gyakran volt hatalmas változások alanya és elszenvedője, s utána gyakran felejtették el, hogy amit a világ más felein nóvumként kezelnek, az idehaza már lerágott csont. Érdekes helyzet állt elő hazánkban: Orbán Viktor a nyilatkozatával első kormányfőként állt ki Donald Trump mellett, és az európai jobboldali mozgalmak egységesen inspirációként tekintenek a magyar miniszterelnökre.
Orbán kockáztatott és győzött, miközben nemcsak a magyar baloldali ellenzék, de még a Jobbik is Trump ellen beszélt, elsősorban a hamar kieső Bernie Sanders mellett téve hitet, mint ahogy mindkét nagy hazai ellenzéki tömörülés Barack Obamát támogatta az azelőtti választás során is. Ez mindössze egyetlen szegmense az ellenzék valóságot nem látó, rossz irányba tapogatózó lépéssorozatának.
Trump lázadást hirdetett, az eddigi elit elsöprését, a „washingtoni mocsár leszívását”, és érdekes módon most a magyar kormány, a hazai hatalom gyakorlója a lázadók oldalán találja magát. Lázadni a legritkábban lehet felülről: lázadni az elnyomott, a vesztes, az angol „underdog” szokott, kilátástalan, ám igaz küzdelmével nyerve meg a tömegek, de elsősorban az ifjúság támogatását.
Azonban ha ma egy magyar fiatal a fősodrat elleni izgatást, a „birodalom” ledöntésének érzését keresi, akkor azt nem fogja megtalálni a magyar ellenzékben. A világban hatalmas folyamatok zajlanak, melyeknél eddig semmi nem cáfolt rá jobban a „történelem végének” fikciójára: Trump mellett gondoljunk csak a terror- és menekültválságra. Ezekben pedig Orbán Viktor érezte meg a dolgok valós kimenetelét, és tette le a megfelelő helyre a voksát.
Míg a magyar ellenzék az iszlám fényéről, a migránsok számára kiosztandó magyar állampolgárságról meg kétfarkú kutyákról habogott, addig Orbán megannyiszor remek érzékkel találta el a később igaznak bizonyuló irányt, ellenfelei pedig leforrázva állnak most.
És persze mit mondhatnának? Hogy forrong a világ, az ifjúság hallatja a szavát, és ezért itt az ideje elsöpörni a kozmopolita, globalista elitet? Bocsánat, Orbán ezt mondja nyolc éve. Falat építeni? Bocsánat, kész a fal. Beállni Trump mögé? Bocsánat, Orbán már megcsinálta.
Ráadásul Trump a magyar baloldalnak rasszista, a szebb napokat látott nemzeti radikálisoknak pedig zsidó, és mind a kettőnek túl kapitalista. Nem tudnak mit kezdeni a Trump-jelenséggel, az országukat első helyre tevő populisták új hullámával. A lázadást Orbán Viktor kezdte meg, és nem lehet kicsavarni a kezéből annak fáklyáját: soha nem voltak ilyen jó pozíciói a magyar kormánynak a világ politikai palettáján, ráadásul mindezt nem az amerikai politika gyökeres átrendezése előtt, hanem után mondhatja el magáról.
A magyar kormányfő lázadt és nyert, és ebből következően mindenki, aki lázadást hirdet Orbán Viktor ellen, a külpolitikában minimum a vesztes oldalra pozicionálja magát.
Olyan ez, mintha egy kuruc ország ellen hirdetnének lázadást a labancok. Így lehet leírni a helyzetet: az Orbán-ellenes lázadók labancokként funkcionálnak, lényegében a magyar szuverenitás ellen agitálnak.
A minap elém került a Momentum kampányvideója, és meg kell mondanom, hogy remekül szórakoztam rajta. Lázadásról, a hang hallatásáról, fiatalos dühről írt, miközben ők a globális elit leglelkesebb kiszolgálói. Hogyan lehet lázadónak, rendszerellenesnek neveznie magát, miközben a nemzeteken átívelő birodalmat építi? Fekete-Győr András ugyanis deklaráltan Belgiumba jár szelfizni Frans Timmermansszal.
Ugyanazzal a Timmermansszal, aki szerint idehaza valamifajta antiszemita diktatúra van. Összevetésképpen: Hollandiában zsidókat késeltek meg a nyáron, egyszer izraeli turistákba gázoltak, még valakit megvertek, és háromszor támadtak meg egy zsidó éttermet.
Fekete-Győr tehát nemcsak rosszindulatú vagy buta emberek támogatását keresi, de még a történelemnek is a rossz oldalán találja magát, hiszen az európai szintű folyamatokat sem érti. Nem érti, hogy a migráció korunk egyik legfőbb kérdése, és hogy mit jelent ez az általa is vallott klasszikus liberális értékekre.
A szélsőséges iszlamistákkal ugyanis megpróbálhat egyeztetni a nyílt társadalomról, de majd úgy jár, mint a holland szocialisták és zöldek, akik lépten-nyomon engedményeket tettek az iszlamista pártoknak, míg végül deklarált antiszemitákkal és nőellenes nézeteket vallókkal találták magukat egy oldalon, ahogyan most is történt a rotterdami önkormányzati választáson.
Kevés dolog mutatja jobban a progresszió napjainkra való eltorzulását, mint hogy haladócskáim a legsötétebb középkori nézeteket valló erőkkel kényszerülnek szövetségre. A hegeli kör képletesen szólva körbeér, a kék hajú feministák és a két lábon járó diplomák frigyre léptek a saría híveivel.
Lázadók igen ritkán szoktak ilyen nyíltan a történelem rossz oldalán lenni, mint ahogy a helytartókkal – ez esetben a brüsszeli politikusokkal – is ritkán szoktak mosolygó fotókat készíteni. Petőfi Sándor sem arról volt híres, hogy osztrákokkal pózolt volna, Bajcsy-Zsilinszky Endre sem jópofizott nyilasokkal, Mansfeld Péter sem kereste a kommunisták kegyeit. Brüsszel természetesen nem náci, de a hazai ifjonti „lázadók” mentalitását mutatja a helyzet.
Az ellenzéki labancoknak – akik voltaképpen az új, technokrata-értékmentes imperializmus kiszolgálói – így egyetlen sorsa maradt, a hosszú távú bukás. Amíg nem kapcsolnak a migráció ügyében, amíg nem adnak adekvát válaszokat korunk legégetőbb problémáira, addig nem fognak tudni helyzetbe kerülni.
Nemrég egy baloldali megszólaló hangosan méltatlankodott azon, hogy csak Orbán Viktornak vannak releváns válaszai a globalizmus modern kihívásaira: „Lehet vitatkozni a nagyobbik kormánypárt lépéseivel, de azzal valóban nem, hogy legalább értik a kérdést, és felelnek rá. Ezzel szemben valóban nehéz fiatalos, új alternatívaként meghatározni magunkat.”
Nem is véletlen, hogy az új, balos labancok csak a kétezres évek elején letudott lózungokat ismételgetik. Nem képesek „túllázadni” a lázadókat, nem tudnak formabontóbbak, kevéssé konvencionálisabbak lenni az unortodox magyar miniszterelnöknél.
Hosszú ideje először van egy trendeket alapító vezetője országunknak – lásd a Szlovákiában és Izraelben is feléledő, valós Soros-kritikát –, hosszú ideje először nagyobb a befolyása Magyarországnak, mint azt mérete és valós ereje indokolná. Aki ez ellen lázad, az az ország épülése, gyarapodása ellen lázad.
Az ellenzéki fotelforradalmárok kínjukban a szociális demagógiára és a korrupcióvád erőltetésére fanyalodnak, a hordószónokok két örök témájára, amelyek a dolgok természetéből fakadóan mindig és mindenhol működő érvek lehetnének. De most nem. Mert fontosabb ügyek vannak a címlapon: például hogy a The Jerusalem Post szerint Soros György szervezetei német gigacégeket uszítottak a magyar kormány ellen.
A baloldali média ironizál és fanyalog, míg a nemzeti radikális, látva, hogy a kormánypárti narratíva bizonyult igaznak, tehetetlenségében cicás képeket posztol. Vona Gábor pedig megpróbálhatja ellopni a lázadás szlogenjét, de mindenki tudja, hogy ő erről a lázadásról lemaradt, körülbelül akkor, amikor Alekszisz Cipraszt és az iszlámot méltatta. Ő is lázadt, de ő a sikeres lázadók ellen tette ezt: ellenforradalmár lett az elmúlt évtizedek talán egyetlen jobboldali forradalmában.
A szerző történész