A globalizáció következtében a nemzeteket és tájegységeket hosszú évszázadokon keresztül elválasztó folyók, hegyvonulatok és országhatárok ma már könnyen átjárhatók. A globalizáció és a liberalizáció révén a nagy, tőkeerős cégek kitartó és hatékony lobbimunkájának eredményeképpen szabadon áramlanak az áruk és a szolgáltatások, de ugyanez a helyzet a munkaerő és a tőke vonatkozásában is.
Ezen áramlások sok esetben nem transzparensek, azaz nem pontosan azonosíthatók, a következmények pedig egyszerre pozitívak és negatívak. Ezért sem az elzárkózás, sem pedig a külső, erő által diktált feltételek szolgai elfogadása nem jelenthet jó megoldást hazánk számára. Milyen folyamatok és áramlások jellemzőek napjainkban, és azoknak milyen tünetei és kockázatai vannak? – ezt a kérdést fogjuk most röviden megvizsgálni.
Nézzük először a tőkemozgásokat! Magyarországnak közismerten tőkehiányos a múltja, részben a szocializmus öröksége miatt. Azért is kellett a külföldieknek értékesíteni a magyar vállalatokat, mert 1990 előtt komoly magánvagyonok nem halmozódhattak fel, így az értékesebb vagyontárgyak készpénzes kifizetése csak külföldi vevők esetén volt reális.
Részben pedig azért, mert Kádárék felelőtlenül felhalmozott adósságállománya miatt óriási tartozásaink voltak a Nyugat felé. A fejlett országokból hazánkba irányuló nagy tőkemozgások egyszerre biztosították a lényegében értéktelen és az új helyzetben versenyképtelen termelőeszközeink kicserélését, modernizálását és a vállalatok likviditási helyzetének megoldását, de az ország adósságállománya devizás fedezetének előteremtését, törlesztését is.
Ám van az éremnek másik oldala is! Amennyiben a külföldi cég csak piacot vett (felszámolta a megvett hazai céget és a külföldön gyártott termékeit zúdította a magyar piacra), ezen a lépésen hazánk szinte csak veszített.
Ha viszont a modernizálást megcsinálta, de számlázási, belső elszámolási trükkökkel a keletkezett jövedelmét, profitját eltüntette, akkor már legalábbis vegyes a kép. Ha új termelési kultúrát honosított meg, egyúttal magyar beszállítói kapcsolatokat épített ki, akkor pedig minden szempontból (tőkebeáramlás, versenyképességjavulás, hazai kkv-szektor erősítése, foglalkoztatás) rendkívül áldásos és előnyös hozzájárulást produkált a magyar gazdaság és társadalom szempontjából.
Arra is gondolnunk kell, hogy a szabad munkaerőáramlás is többfajta hatással bír a magyar érdekek szempontjából. Ha a magyar szakemberek külföldre mennek dolgozni, akkor szinte elveszítjük azt a rengeteg pénz- és más típusú ráfordítást, amellyel felnőtté és képzett emberré vált az adott dolgozó. De ha hazautalja a külföldön megkeresett pénzének egy jelentős részét, akkor akár a lakáshitel törlesztésére, akár az itthon maradt családtagok megélhetésére fordítódik az az összeg, segíti a magyar szociális problémák megoldását.
Ekkor pótlólagos keresletet is teremt a hazai fogyasztás felpezsdülése révén. Megtartva ezáltal munkahelyeket, netalán új munkahelyek létesítéséhez is közvetetten hozzájárul. Ha képzettebben és motiváltabban, profibb hozzáállással jön haza a kint eltöltött évek után, akkor pedig különösen jól jár a magyar gazdaság.
Fontos mellékszál, hogy a korábbi években a kivándorlás a munkanélküli segély kifizetésétől mentesítette a hazai büdzsét, míg a hazajövetel már egy feszesebb, a néhol munkaerőhiánnyal küzdő munkaerő-piacú Magyarországon lehetővé tesz új beruházásokat, fejlesztéseket is a magasabban képzett munkaerő bevonásával. A legrosszabb forgatókönyvvel is számolnunk kell azonban: ha véglegesen kiköltözik valaki hazánkból, elad minden itthon lévő vagyontárgyat (kocsit, lakást, ingóságokat), akkor az összes felhalmozott pénze – akár a szülei öröksége is – külföldre kerül és ott hasznosul.
A gazdaságpolitikának arra is figyelnie kell, hogy a túlzottan koncentrált piacokon, ahol igen nagy a multicégek dominanciája, fontos korlátozni az erőfölényeket és az országból az adózás kikerülésével kiutalt pénzeket. Ennek vannak adminisztratív, bürokratikus megoldásai, de léteznek az ösztönzőkkel működő, azaz a pozitív motivációkra alapozott adózási és támogatási lehetőségei is. Magyarország az alacsony társasági adókulccsal, s a csökkenő béreket terhelő elvonásokkal ezen a téren nagyot lépett előre. Ami persze nem jelenti azt, hogy minden gondunk egy csapásra megoldódott.
A cél tehát az, hogy ha magyar cégek külföldön fektetnek be, abból jelentős osztalék áramolhasson hazánkba, ha pedig mások itt fektetnek be, akkor a külföldi cégek maradéktalanul megfizessék a hazai közterheket és lehetőleg a nyereségüket is újra hazánkban fektessék be. Mert ezzel új munkahelyeket, modernebb termelési eszközöket, nagyobb exportot és képzettebb munkaerőt igénylő tevékenységeket kapunk. A nagyobb hozzáadott érték pedig kvalifikáltabb munkaerőt, magasabb béreket eredményez hazánkban. Márpedig olyan béreket, amelyek a munkateljesítmény oldaláról megalapozottak, fenntarthatók.
Néhol korlátozni kell, néhol engedni. Néhol legalizálni, néhol pedig az ösztönzők segítségével új lendületet adni. Az, hogy jelentős adócsökkentésekre szánta rá magát a kormány, egyúttal az uniós fejlesztési források nagyobb részét közvetlenül a termelésbe kívánja terelni, bizakodásra ad okot. Patrióta gazdaságpolitika kell, miközben ki kell használnunk a globalizáció lehetőségeit is. A forint megtartásával és az uniós keretek közötti, de a magyar érdekeket szem előtt tartó adópolitikával tartóssá tudjuk tenni a növekedést. Ez a célunk.
A szerző közgazdász, főiskolai tanár
