Megszokott gyakorlatunkban a nőnap az a nap, amikor a férfiak virágot, esetleg édességet ajándékoznak barátnőjüknek, feleségüknek, édesanyjuknak, lányaiknak vagy kolléganőiknek. De miféle etikett része ez az ünnep? Talán maga az ünnep is csak kompenzáció? Egy bibircsókra kent alapozó a társadalom lelkiismeretén?
A nőnap alkalmat szolgáltathat arra is, hogy a nőről, nőiségről, nőiességről, a feminin szerepekről elgondolkozzunk, és évről évre, nőnapról nőnapra lebontsunk párat a gyengébbik nemet övező hiedelmek, sztereotípiák közül.
Sorolhatnánk ezeket egész nőnap és éjjel… Feladat feladat után, elvárás elvárás után következne, mind közül azonban a legnyomasztóbb helyzetben a női test lenne. Azt hihetnénk, hogy a görög-keresztény filozófiai tradíció, mely szerint a test értéktelen, a lélek pedig értékes, már avíttá vált elképzelés. Ez a tézis a test alsóbbrendűségét hirdetve a test mechanizmusainak, működési folyamatainak fokozottan kiszolgáltatott női nemet alantasként, állatiasként, a férfihoz képest értéktelenebbként tüntette fel.
Ezen elképzelés szerint az elmúlt századokban a női létet alapjaiban határozta meg a szégyen. Sajnos azonban korunkban a női test még mindig nem szabad; mert korunk kitettsége a tökéletes testnek való kiszolgáltatottság, amelyben a nő osztályrészéül szintén a szégyen jut.
Feltűnő, hogy mennyi tárgyra, kellékre van szükségünk „önmagunkhoz” egy átlagos hétköznap során. A „csatolmányok” a test részévé váltak. Az én helyére belépett a „test-én”, az én végérvényesen kívül helyeződött, szelfikről kacsint vissza kiüresedett szubjektumára.
A nő tökéletesre szabott, tornázott, sminkelt, retusált testének megvalósulása által lehet önmaga – sugallja nap mint nap elsősorban a média. Ha a vágyott „szent” képhez nem sikerül hasonulnia, marad a szégyen, ha sikerül, marad az önelvesztés. Ami pedig itt egyedül szégyenteljes, az maga a megszégyenítés. Mert nem szabad a testet szétszabdalni, szétbontani, kockánként mérni a hasizmot és combonként az egyéniséget. Mert az ember egyszeri és megismételhetetlen, megbonthatatlan egység.
Kedves nők, nőtársak! Ne érezzük rosszul magunkat, inkább olvassuk csodálatos íróinkat, költőinket, inkább higgyünk Hamvas Bélának, aki szerint a „nő az élő szerelemlény”, és higgyünk Weöres Sándornak, aki ezt írja: „A nő: tetőtől talpig élet”, vagy ezt: „A nő: mindennel pajtás, eleven, csak az aprózó észnek idegen.” „Alakja, bőre hívást énekel, minden hajlása életet lehel”, és e sorokat olvasva ne feledjük el, hogy a Psyché szerzőjéről, a női lélek nagy ismerőjéről van szó.
Ne bosszankodjunk, ne féljünk hát, kedves, csodás nők, hanem keressük meg magunkban az elevenséget, keressük meg magunkban az életet! Fontosnak tartom, hogy a nemzetközi nőnap ne afféle korrekciós mozzanat legyen, inkább örömünnep. Az, hogy miként viszonyulunk a nőhöz, jellemzi magához az élethez való viszonyunkat, és az is, hogy mi, nők hogy viszonyulunk egymáshoz.
Úgy érzem, legyen (legalább) egy nő, legyek én akár, aki most odaáll és megköszöni aktuális és „évezredes” tapasztalatait a többi nőnek: köszönöm nektek, drága nők, hogy általatok is tanulhattam magam, hogy egyszerre lehettem általatok ezerféle nő, mert mindegyikben volt belőlem is valami.
Köszönöm a titkos összekacsintásokat, a cinkosságotokat, a női szolidaritást, hogy sokszor segítettetek, hogy megértettetek, ahogy csak egyik nő a másikat képes.
Köszönöm, hogy megérezhettem, hogy létezik egy igaz, ősanyáink óta létező közösség, egy íratlan szövetség, amelyben a nők nem versengenek egymással, hanem támogatják egymást a küzdelemben, legyen szó közös jogaikról, gyermeknevelésről vagy mély barátságról.
Köszönöm!