Megint nem tudni, hogy akkor a beatdalnok arrogáns-e vagy alázatos. Díjazott mivolta a hazai és külhoni közvéleményt egyaránt megosztja. Nemrég a Magyar Idők hasábjain Fenyvesi Ottó írt róla terjedelmes apológiát. Fenyvesi a szomszéd széken ült, amikor a József Attila-díjat átvettük, de ebben az országban nincs ízlésterror: én például inkább a kultúrbotrányt kiáltók népes táborát gyarapítom. Irodalomtudor barátom is van, aki áttörési lehetőséget lát a népszerű műfajok felé való nyitással, ám én ebben kőkonzervatív vagyok: futballaranylabdát sem adnak tekéseknek, golfozóknak vagy pétanque-játékosoknak csupán olyan alapon, hogy ez is gömbölyű, meg az is.
A díj kapcsán rögvest megjelent idehaza is az a lelkendező sznob típus, akit leginkább kis idők még kisebb tanújaként lehetne jellemezni. Őket reprezentálja Karafiáth Orsolya, akiben fel sem merül, hogy egy írónőnek vajon esztétikailag feltétlenül indokolt-e művészi fotózás céljából egy fürdőkádnyi húslevesbe merülnie. Valójában nem kívánok vitába bocsátkozni vele afelől, hogy Nádas Péter kiskörme vagy Krasznahorkai László köldökszösze többet ér-e a nagy Bob komplett életművénél – mert többet ér, és punktum.
Weöres Sándor egyetlen egyszavas verse („Tojáséj”) is többet nyom a latban. Azt gondoltam: ezt a fajta képmutató építőtábori romantikát már rég elfújta a szél. A biztonság kedvéért újfent megnéztem Barna Imre Bob Dylan-fordításait. Nos, a magyarítások megítélésem szerint jobbak, mint az eredetiek: Umberto Eco tolmácsolója javíthatatlan irodalmár, aki magyar szövegként nem szívesen adna ki zavaros zsengéket a kezéből.
Karafiáth szerint viszont „Bob Dylan maga a forradalom; jó helyen van nála a Nobel-díj”. Ha az eltökélt zenerajongó netán hatvan-egynéhány évvel korábban születik, kétségkívül a Szabad Nép-negyedórák sztárja lehetett volna. „A megalapítás óta (1901) közel kilencszáz kitüntetett volt már. Csak-csak belefér egy Dylan kaliberű ember, nem?” Hát nem. (Amúgy Dylannel együtt százkilenc díjazott van.)
„Gondoljunk Winston Churchillre, aki a közhiedelemmel ellentétben nem Nobel-békedíjas, hanem őt is éppen irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki 1953-ban, és az indoklásban az állt, hogy mindezt mesteri történeti és életrajzi műveiért és a magasabb rendű emberi értékek védelmében kifejtett szónoki tevékenységéért kapta.” Ez sem érv: Churchill mégiscsak megnyert egy világháborút, tehát valaki, még ha írónak műkedvelő is. Ezzel nincs partiban, hogy a virággeneráció Bob Dylan futamaira bemarihuánázva visszatérően jól érezte magát, és tévesen azt hitte, hogy ez maga volna a forradalom.
Hiábavaló utalgatni „a 2008-as Pulitzer-díjára, aminek indoklásában már ott figyelt, hogy dalszövegei költői szintűek”: ezt a szintet bizony „alulról figyelik”. Az sem érv, hogy „Christopher Ricks brit irodalomkritikus már a 2000-es évek startján monográfiát írt róla Dylan’s Visions of Sin címmel, amelyben Elliott-tal és Keatscel egy szinten emlegeti Dylan irodalmi munkásságát”. Ez legyen az anglofón irodalmi kultúra szégyene. Ricks úr előtt bizonyára ismeretlenek a Bereményi Géza által írt Cseh Tamás-szövegek, különben átértékelné túlzó és elhamarkodott ítéletét.
„A suttogások szerint minimum 1996 óta lobbiznak azért, hogy megkapja a Nobelt. Évek óta ott az esélyesek között.” Ezt el tudom képzelni, de a Karafiáth-féle következtetés akkor is olyan, mint Petőfinél a kikötött komp (benne alszik a sötétség): „Ez miért nem háborított fel senkit? Mert azt hitték, soha nem kapja meg, de az nem fájt senkinek, hogy e nagyszerű művésznek kering a neve? Azt miért nem kérték ki maguknak eddig?” Egy bizonyos kor után az ember takarékoskodik a megelőző, hipotetikus felháborodásokkal. „Van, aki azon kesereg, hogy devalválódik így a Nobel is, nyit a kommersz és a popkultúra felé. (Dylan sose volt kommersz!)” De, mindig az volt. Politikai áru, de áru.
És most politikailag gondolta kifizetni az a társaság, amely generális válságba taszította az atlanti kultúrát. „De kérdem én, milyen Nobelt kaphatott volna ez a kétségkívül nagy formátumú alkotó? Talán fizikait?” Hát szellemit semmiképpen. Ahhoz nem elegendő – inkább bicskanyitogató – a mi Balassinkhoz hasonlítgatni olyan alapon, hogy ez is énekelt dalt, meg az is.
„Jó helyen van nála. Jó, hogy az utókor számára ott lesz a listán. Már csak azért is, hogy meg akarják ismerni.” Mi csak abban reménykedhetünk, hogy – Nagy László után szabadon – az utókor irodalomértőinek is lesz emberi fülük. És akkor majd Karafiáth Orsolyát is csókoltatják a fürdőkádban.