Nehéz volna azt állítani, hogy az elmúlt nyolc év kormányzati politikája a nemzetközi porondon az olcsó népszerűséget kereste volna. Helyesen, hisz valóban vannak elvek és döntések, amelyekért ki kell állni, amelyeket meg kell védeni. Az is természetes, hogy vannak olyan külföldi írók, akik nyilvánosan is kritizálják a magyar kormányt, mint tette ezt Daniel Kehlmann, az idei budapesti könyvfesztivál világhírű német vendége is.
Ilyenkor fontos csak igazán, hogy a kritikus személyesen is átélje a hazai viszonyokat. Érdemes vele beszélgetni, némely félreértést eloszlatni, hisz tudjuk jól: épp a német sajtó szokott a leginkább előítéletesen írni az Orbán-kormányról.
A vita persze nem mindig hálás feladat.
E sorok írójának számos alkalommal nyílt lehetősége arra, hogy idegen nyelven, élő egyenes adásban, valós ellenfelekkel vitázva többmilliós nézősereg előtt próbálja megértetni a külvilággal, hogy Magyarország milyen jó hely. Remélem, hogy ez hasznosabb volt mindnyájunknak, mint amikor mások hazai pályán és baráti sajtóban árnyékbokszolva, listákat és véleménycikkeket fabrikálva állnak ki az ország vélt javáért. Magyarország sokféle elképzelés és értékrend mentén lett ilyen érdekes és izgalmas.
Ezt a sokféleséget nem rombolni kellene hol az egyik, hol a másik oldal diktatúráját vizionálva, hanem inkább megelégedéssel, polgári magabiztossággal és nagyvonalúsággal lenne érdemes figyelni, hogy milyen ütemben nő – kulturális területen különösen – az ország vonzereje és tekintélye. És elismerni, hogy e tekintélynövekedésben bizony része van nagyon sok mindenkinek, függetlenül attól, hogy szereti-e az aktuális kormányzatot vagy sem.
Szakács Árpád Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozatának IV. részében (Magyar Idők, április 26.) a nemrég zárult budapesti könyvfesztivál tapasztalataiból kiindulva igyekszik tovább mélyíteni az árkot az amúgy is két táborra szakadt magyar univerzumban, nagy magabiztossággal sorolva a kormánnyal nem szimpatizálók bűnlajstromát, vagy egész egyszerűen csak listázva azokat, akik szerinte nem hívei a nemzeti együttműködés rendszerének.
A szerinte balliberális Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) mellett az általam vezetett Petőfi Irodalmi Múzeumnak (PIM) is bőven kijut az elmarasztalásból, mondván: „Prőhle főigazgató úr műhelyében ugyanis tobzódnak a magyarokat és Orbán Viktor miniszterelnököt gyalázó balliberális véleményformálók. És Prőhle úr fizeti a számlát, és természetesen nem a saját zsebéből, hanem a magyar adófizetők pénzéből.”
Ezek után Szakács úr néhány írót kiragadva példákkal bizonyítja, hogy a PIM meghívottjai közül hányan szidták a kormányzati politikát. Hogy a „magyarok” gyalázása alatt Magyarországon, magyar írók által pontosan mit ért, azt nem tudom. De Szakács úrnak igaza van: az írók bizony beszélnek mindenfélét, és igen, olykor diktatúrát vizionálnak. Lehet és kell is velük vitatkozni, ha szerintünk zöldségeket hordanak össze. De hova jutna a világ, ha Ady Endrét annak alapján ítélnénk meg, hogy Tisza Istvánt csak „geszti bolondként” emlegette? Vagy netán azt akarja Szakács úr javasolni, hogy mondjuk Nyírő József munkásságát is csak dicstelen politikai szerepvállalása alapján értékeljük? Ez nyilvánvaló képtelenség. A PIM programjain irodalomról van szó, ahogy Konrád György 85. születésnapján is az volt a középpontban.
Ha Szakács szerkesztő urat ennyire aggasztja ez az alkalom, s ha Konrád 70-es évekbeli ellenzéki szerepvállalása, irodalmi munkássága neki mind smafu, akkor hadd hívjam fel a figyelmét egy fontos taktikai szempontra: amikor Konrád György azt nyilatkozta, hogy a migráció kérdésében Orbán Viktornak igaza van, ez – bármily csúnya dolgokat mondott is amúgy a miniszterelnökről – jóval több embert gondolkodtatott el világszerte, mint az összes jobboldali publicista összes ez ügyben megjelent okfejtése.
Azt hiszem, hogy méltatlan lenne Szakács úr „balliberális” szerzőlistájával egy olyan listát szembeállítanom, amely azok nevét tartalmazza, akik az állítólagos „megdöbbentő aránytalanság” ékes ellenpéldái. Hogy jövök én ahhoz, hogy például a Magyar Írószövetség, a Magyar Művészeti Akadémia vagy más szervezetek, irodalmi folyóiratok szerkesztőségének nálunk gyakran megforduló tagjait politikai szimpátiájuk szerint tartsam számon?
Szomorú lenne, ha Szakács úr csak ennek alapján olvasná őket, ha olvassa. Mint ahogy e napilap kulturális rovatvezetője sem az általam soha nem firtatott pártpreferenciája miatt nyitott meg nálunk kiállítást.
Egyébként pedig őszintén bevallom: valóban az adófizetők pénzét költöm, költjük a programjainkra, azokét is, akik nem a kormánypártokra szavaztak. Ilyen a közintézmények természetrajza egy konszolidált európai demokráciában. Várunk tehát mindenkit – mondom el sokadszor –, aki a Petőfi Sándor nevével fémjelzett irodalmi hagyomány részesének tekinti magát. Egyetlen író, irodalmi szervezet, kiadó, szerkesztőség sem nehezményezte eddig, hogy kimaradna a PIM programjaiból.
Arról nem is beszélve, hogy fenntartónk, az Emberi Erőforrások Minisztériuma sem kifogásolta a PIM tevékenységét. Mindezek nyomán erősen kétséges, hogy Szakács úr véleménye megalapozott.
Örülök, hogy a szerző a távolból követi a PIM eseményeit, szívesen látnánk persze olykor személyesen is. Ne üzengessünk, hanem nézzünk bátran egymás szemébe, ez méltóbb lenne diskurzusunk tárgyához. Persze az a távolból is megtudható, hogy „a baloldali Kassák Lajost méltató előadások” közül nem egy a magyar avantgárd legjelentősebb alakjának a kommunistákhoz fűződő nagyon is ellentmondásos viszonyáról szólt, egyébként inkább konzervatív szakértők szájából.
Talán az is méltó néhány szóra, hogy a Szakács úr által már-már rossz emlékű korokat idéző módon felsorolt események mellett az Arany Jánosról és Szabó Magdáról szóló kiállításunkat tízezrek látták. Remélem, az nem aggályos, hogy Arany annak idején Ferenc Józseftől, Szabó Magda viszont Aczél Györgytől vett át magas kitüntetést. Örömmel tölt el, hogy az általam Wass Albertről mondottak is méltóak Szakács úr figyelmére. Csak jelzem, hogy ugyanezen gondolatok miatt állított főigazgatói pályázatom megjelenése idején pellengérre a Népszabadság. Figyelemre méltó egybeesés, a tendenciózus írásmód – úgy látszik – múlhatatlan.
Végül térjünk még egy kicsit vissza közös kiindulópontunkhoz, a könyvfesztiválhoz! Valóban, azt mondtam a megnyitóbeszédemben, hogy a 25 évvel ezelőtt alapított rendezvény olyan szellemi horizontot jelölt ki, amihez érdemes tartani magunkat. Ez teszi Budapestet a régió szellemi, kulturális központjává, ahova világsztár írók szívesen jönnek, ahol megtiszteltetés vendég országnak lenni, ahogy az elmúlt években Szlovákiának, a többi V4-es országnak és idén Szerbiának is az volt.
Talán nem kell ennek a kultúrdiplomáciai jelentőségét alaposabban elmagyaráznom. Azt is hozzátettem, hogy mindezt az MKKE akkori vezetői mellett a néhai kultuszminiszternek és köztársasági elnöknek, Mádl Ferencnek köszönhetjük. Nagy szerencséje a magyar polgári gondolkodásnak és a konzervatív politikának, hogy ilyen széles látókörű férfiúk is gyarapították sorait. Mi több, manapság is van olyan alkotmányos testület, amelyiknek – úgy tűnik – ez a szellemi horizont vállalható: a Magyar Művészeti Akadémia könyvkiadója nemrég kérte felvételét az állítólag oly nagyon balliberális Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésébe.
Prőhle Gergely – A szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója
Válasz Prőhle Gergelynek – A tényekkel fölösleges vitatkozni
Tisztelt Főigazgató Úr! Először is engedje meg, hogy gratuláljak. A Kinek a kulturális diktatúrája? IV. részének április 26-i megjelenésekor a honlapon még nem volt nyilvános a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) alá tartozó Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Iroda tájékoztatója arról, hogy idén milyen hazai szerzőkkel népszerűsíti külföldön az ön intézete a magyar kultúrát.
Tudja, erről írtam, hogy mintegy 30 milliót költöttek az ön kinevezése óta erre a projektre, aminek 90 százalékát a hazánkat lejárató és a folyamatos diktatúrától rettegő balliberális szerzőknek tetszettek juttatni. Most viszont nem követtek el hibát, sikerült a támogatási elosztást tökélyre fejleszteni: a legújabb, tízmillió forintos keretet teljes egészében odaítélték a balliberális kör kortárs hangadóinak. A gratulációm őszinte, hiszen ilyen financiális aránytalanságot még az MSZP–SZDSZ-időszak alatt sem tudtak felmutatni az akkori intézményvezetők.
Nincs kulturális diktatúra – áll a válaszának a címében. Magyarázkodik, de kísérletet sem tett annak a cáfolatára, hogy az ön által vezetett intézményben, ön által jóváhagyottan, a magyar adófizetők által finanszírozva tobzódnak a balliberális holdudvar azon tagjai, akik folyamatos álrettegéseikkel megtöltik a hazai és a nemzetközi sajtót. Több mint beszédes az is, hogy múlt heti írásom után önt az a nyugati sajtó védte meg, amelyik szintén élharcos Magyarország nemzetközi lejáratásában. Persze az ön melletti kiállás miben is nyilvánulhatott meg, mint újabb diktatúrázásban.
Viszont bízom benne, hogy az ORF-től a Die Presséig mindenhová elküldte reagálását, amelyben elítéli ezen sajtóorgánumok újabb lejárató akcióját, amelyben az ön nevét használják fel.
Fenti írásában csúsztatások özönével próbálja igazolni a helyes döntését, mert hát ön szerint az árokásás, listázás és diktatúrák vizionálása helyett inkább vitatkozni kellene. És „inkább megelégedéssel, polgári magabiztossággal és nagyvonalúsággal lenne érdemes figyelni, hogy milyen ütemben nő – kulturális területen különösen – az ország vonzereje és tekintélye. És elismerni, hogy e tekintélynövekedésben bizony része van nagyon sok mindenkinek – függetlenül attól, hogy szereti-e az aktuális kormányzatot vagy sem.”
Ráadásul a balliberális Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése sem egészen az, mint aminek leírom. Erre a fő cáfolat, hogy belépett a szervezetbe a Magyar Művészeti Akadémia könyvkiadója. Ha átgondolja, ez az érv a logika szerint is sántít, de Ady Tisza-hasonlata sem helytálló, hiszen akkor lenne ide való példa, ha maga Tisza István finanszírozta volna a költőt.
Kár, hogy nem írta le, Magyarország esetében milyen vonzerőt tudnak felmutatni a támogatott írók a legvadabb és legaljasabb hazugságok keltésével. Ön ugyanakkor adós egy válasszal: honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy vérlázító aránytalanságokat jelenítsen meg a magyar adófizetők pénzén fenntartott intézetben?
És ne csúsztasson, mert nem a balliberális oldal jelenlétét kértem számon, hanem azt a brutális túlsúlyt, amely a balliberális rettegők javára billenti a mérleget, és amely szerintem egyszerűen indokolatlan.
Ha már említette a Szabó Magda-kiállítást, én teszem hozzá, ki is lehetne méltóbb tervező erre a munkára, mint Náray Tamás. Tudja, aki megüzente a választások előtt a kormánynak és a szavazóinak, hogy „Elmentek ti a faszomba”. Az Arany János-kiállítás apropóján pedig kivel is lehetne a költőt népszerűsíteni, mint a Quimby énekesével, Kiss Tiborral. Neki fantasztikus irodalmi költeményei vannak. Emlékszik, nemrég mit üzent a konzervatív oldalnak? „Miért basszátok szét az országomat, / Miért rúgjátok hasba az ápolót, / Miért ültetitek szamárpadba a tanárokat, / Miért szarjátok szájba az álmodót?” Prőhle úrnak lehet, hogy izgalmas ez a kulturális légkör, számunkra viszont unalmas.
Azt írja, hogy önök „nem tartják számon a politikai szimpátiát”.
Hát persze hogy nem, nyilván csupa véletlenről van szó. A korábbi rengeteg példához csak egy újabb adalék: a PIM alá tartozó A Magyar Nyelv Múzeumában az Arany János-kiállítást nemrég az ön felkérésére Szabó T. Anna nyitotta meg. Ennyire szegényes volt paletta, vagy inkább itt is egy hivatásos rettegőt kellett színpadra állítani, természetesen szigorúan politikamentesen?
A Könyvkultúra Magazinban olvasom, hogy az ön által megnyitott és az ön által megvédett budapesti könyvfesztiválon Daniel Kehlmann még a rettegését világgá kürtölő interjúk előtt, a pódiumbeszélgetésen úgy fogalmazott: „Az emberek nemzeti identitása valójában nem meghatározó, és közelebb áll a fikcióhoz, amit rákényszerítenek a valóságra. Még akkor is, hogyha van olyan dolog, hogy nemzet, nem vagyok benne biztos, hogy ez több, mint egy erős fikció.”
Majd jött az ultraliberális hitvallás: „A nacionalizmus és a nemzet, amely befolyásolja a politikát, az az egyik legmérgezőbb dolog, amit az elmúlt százötven évben láttunk, és azt gondolom, hogy ez ellen küzdeni kell, akármikor találkozunk vele.”
„Ne üzengessünk, hanem nézzünk bátran egymás szemébe” – írja nekem.
Megerősítve korábbi írásom minden szavát, szerintem inkább önnek kellene tükörbe néznie, mert nemcsak Mádl Ferenc, de Petőfi Sándor és Arany János is forog a sírjában az ön által támogatott „szellemi horizonttól”.
Attól pedig különösen, hogy magyar nemzeteszme kiváló géniuszainak nevét mire használják fel.
Szakács Árpád – A szerző újságíró
